Most, amikor Moszkva éppen tovább csavar egyet az Ukrajna, és vele együtt a nyugati világ elleni agresszió erején a mozgósítással, talán korainak tűnhet azon gondolkodni, hogy mi történik majd Oroszországban a háború (és Vlagyimir Putyin elnök) bukása után. Pedig nagyon is fontos lenne egy európai stratégia kialakítása, amennyiben nem szeretnénk a szomszédunkban egy totális anarchiába süllyedő atomhatalmat látni.
A putyini rezsim budapesti kiszolgálóit kivéve mindenki számára nyilvánvaló, hogy Oroszország helyzete napról napra kritikusabb, a háborút pedig mindenképpen el fogja veszíteni. Ezt mutatják az orosz gazdaság nehézségei, a mozgósítás elrendelése jelentette politikai kockázat felvállalása, és az, ahogyan a katonakorú orosz lakosság pánikszerűen menekül az országból, szinte megrohamozva a reptereket és határátkelőket.
Arról, hogy Oroszország hogyan kerül egyre tarthatatlanabb helyzetbe a szankciók, és a nemzetközi elszigeteltség következtében, cikkek sokasága születik ezekben a napokban. Ám nagyon keveset gondolkodunk azon, hogy mi történik majd Oroszországban akkor, ha Moszkva elveszíti a háborút, és a kudarc jó eséllyel Vlagyimir Putyin rendszerét is maga alá temeti. Pedig a kérdés nagyon is fontos, nem csak politikai, de biztonsági szempontból is. A Szovjetunió végnapjainak zűrzavarai és az onnan datálódó, azóta is megoldatlan etnikai konfliktusok sokasága jól mutatja, mit várhatunk, ha ez a kontinensnyi ország káoszba süllyed. Mindezt pedig tovább súlyosbítja, hogy Oroszország még egy vereség után is számottevő katonai potenciállal, és nem utolsósorban egy nukleáris arzenállal fog rendelkezni. Közel sem mindegy, hogy mindez kinek az irányítása alá kerül majd: egy nyugatbarát, a békés rendezésben érdekelt kormány veszi át a hatalmat, vagy egy még Putyinnál is keményebben nyugatellenes rezsim rendezkedik-e be Moszkvában? Esetleg az ország egyszerűen teljes anarchiába süllyed és szétszakad?
Szembehelyezkedni a népirtó putyini rezsimmel hamarosan már nem lesz elég. Európának pedig alternatívát kell tudnia mutatni Oroszországnak politikailag, és gazdaságilag is. Szükségszerű, hogy a nyugati kormányok megtalálják új, potenciális szövetségeseiket az orosz társadalomban, ahogyan ez Belarusz esetében már megtörtént. Bármilyen szűk is ez a réteg, létezése jól kitapintható.
Meggyőződésem, hogy Oroszország pacifikálása hosszú távon nem lesz máshogyan elképzelhető, mint ahogyan Németországnak a nyugati szövetségi rendszerben való beépítése megtörtént a II. világháború után. Bármennyire is abszurdnak hat ma ez a gondolat, és bármennyire is várjuk a putyini rendszer bukását, és az orosz katonai vereséget, tudomásul kell vennünk, hogy a béke másnapján elindul majd a küzdelem azért, hogy Oroszország milyen úton induljon el. Az európai érdek pedig az, hogy ez egy európai, demokratikus út legyen, nem megismételve ugyanakkor a ’90-es évek hibáit, amelyek egyenesen vezettek a putyinizmushoz.
Magyarként pedig csak zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanilyen módon ideje azon is elgondolkodni, hogy mit is kezdjen Európa Orbán Viktor Putyin-barát rezsimjével, amely egyre nyilvánvalóbban szolgálja ki Putyin érdekeit, túszul ejtve nem csak a magyar népet, de egész Európát is…
Az eredeti cikk ezen az oldalon olvasható.