A nagy hideg ellenére fején nincs sapka, fürtjei a hidegtől kissé begöndörödve, hosszú lenyúló kanyarokban omlanak le válláról. Kötött, lila sála a térdéig ért… A végére akadt egy aprócska gally két kis barna, száraz levéllel… Biztos valakivel ücsörgött a földön, az avarban... Ilyen hidegben… Szerelemről, de legalább egy igazán szívbéli barátságról lehet szó… Telefon a kézben, valamit babrál rajta, majd füléhez emeli. A hosszú kicsöngések közben már majdnem sír… Vagy csak úgy néz ki? Apró száját, mely a kinti fagyban bizonyára megfagyott, folyton beharapdálja. Nem veszi fel… Homlokán a hosszú rovátkák mély aggodalmat rajzolnak ki…
Bikás Park. Szól a hangos. A lány felpattan, mintha épp fel se szállt volna a metróra… Már kint is van, siet. A mozgólépcső sorát igyekszik megelőzni. Telefon a kézben, csak azt nézi. A lila sálja ellibben. Volt lány, nincs lány a metróról…
Vajon mi volt olyan különleges ebben a lányban? Amitől azt gondolom, ezért a lányért valahol egy hű lovag biztosan megveszik a szerelemben. Talán a durcás arckifejezése, vagy az összeszaladó apró szemöldöke, a pici megfagyott ajkai, ahogy harapdálta... Semmi, ami közönségesen vonzó lehetne.
Talán az a kis elszáradt gally...
És a lila sál, ahogy lépked magával víve az egész kis, most épp aggodalommal töltött világát. Egy „várat”, cifra tornyokkal, szép szobákkal festői kilátású erkélyekkel, ahol a reggeli kávénak utánozhatatlan ízt ad a felkelő nap első sugara, és a két szembogár, amelynek sarkán aznap először csillan. Csak épp ott, sehol máshol nincs olyan kávé. És halk szavú, egyszerű beszélgetésekkel, melyek még napokig hajnalfénnyel vonják be a társ napjait, aki részt vett e hétköznapi csodában.
Ezért ti, lányok, soha ne felejtsetek el őrt állani a várak tornyán! Ha boldogság, ha keserűség tölti is meg… Mert a váratok pótolhatatlan, és ebből épül fel a Haza és az Ország. A szegények gazdagsága – felbecsülhetetlen, mégis egyszerű – ez a szívetek.Akad, hogy becsmérlik és lekicsinylik, nem értik majd, esetleg megvetéssel leplezik csodálatukat… De egyedül csak tirátok van bízva az őrzésük, és senki helyettetek ezt nem teszi meg. Nem is teheti. Őrizni az ismeretlent, sose látott, megismerhetetlen titkot, a kérdések szelencéjét, a misztériumot… Mondom nektek, ha ti nem őrzitek, elvesztünk mind, halandó emberek.
Megfulladunk a hétköznapban. Az általánosság dagadó hamuszürke paplanában. S akkor nincs virág a vázákban, nem lobog tűz a családi kandallóban, nincs dús csend a szívekben, és nincs szeretet a házban. Nincs ország, amiért éljünk és nincs hit, amiért elcseréljük vad álmaink.
Álljatok mindig készenlétben, csőre töltve a toronyban. Mert egy az Ország, egy az Isten, leányok, hű szolgái legyetek!