Az elmúlt másfél hétben Kárpátalján meghalt két magyar ember, és felgyújtottak egy templomot. De ez sem elég, hogy az elitünk végre elkezdjen nemzetként viselkedni. És ez nemzeti szégyen.
Július 10-én érkezett a hír, hogy elhunyt Sebestyén József, akit korábban betegen besoroztak az ukrán hadseregbe, ahol embertelen módon bántak vele, megalázták, bántalmazták, és orvosi segítséget sem kapott. Hogy konkrétan agyonverték-e a toborzóirodán, azt még biztosan nem tudhatjuk, de a lényegen ez aligha változtat.
Másnap kiderült, hogy a fronton meghalt egy másik honfitársunk, a csupán 21 éves Aser Benjámin. Csütörtökre virradó éjjel pedig felgyújtották és magyarellenes feliratokkal gyalázták meg a palágykomoróci görög katolikus templomot.
Talán naiv vagyok, de azt vártam, hogy ezek után az egész magyar politikai és véleményformáló elit kiáll, és közösen tesszük világossá: ezernyi bajunk van egymással, de ha a véreinket éri fenyegetés, akkor összezárunk.
Egy, csak egyetlen pillanatra kellett volna megfognunk egymás kezét, hogy élőlánccal álljunk a gyűlölet útjába.
Aztán folytatódhatott volna a vita, a veszekedés, a gyilkos küzdelem a hatalomért – kinek mit jelent a politika.
De ez az egyetlen pillanat sem valósult meg.
Még ki sem hűlt Sebestyén József és Aser Benjámin teste, még parázslott a templom felgyújtott kapuja, máris megindult az egymásra mutogatás, a rágalmazás és a sunyi gyanúsítgatás.
A Fidesz ezeket a tragédiákat is arra használta fel, hogy „ukránbarát” árulóknak kiáltsa ki ellenfeleit, az ellenzék egy része pedig hol nyíltan, hol burkoltan azt sugallja, hogy ezen atrocitások mögött is Orbán Viktor áll.
Minél több ilyen hírt, nyilatkozatot, posztot és kommentet olvasok, annál jobban ég az arcom a szégyentől.
Tényleg ennyit tudunk csupán?! Tényleg ezt a képet tudjuk csak mutatni magunkról a világnak – és nem utolsósorban a környező országoknak?
Amelyekben milliószámra élnek testvéreink, ha nem is olyan borzalmak közepette, mint Kárpátalján, de sokszor a mai napig másodrendű állampolgárokként. Akiknek a jogaik nem járnak, hanem kegyajándékként kapják a többségi nemzet vezetőitől – tehát bármikor megkurtíthatóak, visszavonhatóak.
Hogy erre sor kerül-e, az elsősorban azon múlik, milyen állapotban látják az anyaországot, vagyis: milyennek mutatkozunk mi. Most épp egy olyan népnek, amelynek elitje a legsúlyosabb vész óráiban sem képes kimászni a pártpolitikai homokozóból, egy pillanatra sem képes kiengedni markából a másik arcára szánt sarat, hogy kezet nyújtson neki.
A magyar politikusok nevében bocsánatot kérek a kárpátaljai és más elszakított részeken élő magyaroktól, hogy csak ennyire vagyunk képesek. És megígérem, hogy mi, a Jobbikban nem adjuk fel a küzdelmet, hogy a mostani mostoha helyett igazi anyaországot teremtsünk ebből a mesterségesen keltett gyűlölet szabdalta hazából.
(A szerző a Jobbik elnöke.)