(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Napok múltán a kormány is méltóztatott megszólalni a forrongó Afganisztán ügyében, mely ország most megragadta a nemzetközi közvélemény figyelmét. Pillanatok alatt bontakozik ki a világ színe előtt, ahogy egy terrorszervezet elrabol, megszáll egy országot. A sokk és bénultság után az érintett hatalmak a segítség lehetőségein gondolkodnak, hiszen civilek százezrei kerülnek most veszélybe. De nem így a zengzetesen keresztény magyar kormány! Ő aztán nem enged a jó csábításának.
„Nem fogad be korlátozás nélkül afgán menekülteket a magyar kormány, viszont vizsgálja a lehetőségét annak, hogy a magyar csapatokat segítő fordítóknak segítsenek” – ezt sikerült nyilatkoznia elsőként a kormányból egy államtitkárnak az afganisztáni helyzetre. Tekerjük vissza az idő kerekét 1956-ba, és képzeljük el, ha mondjuk Portugália kormányából valakinek azt lett volna legfontosabb leszögeznie azokban a megrázó időkben, hogy „nem fogad be korlátozás nélkül magyar menekülteket a portugál kormány”! (A portugáloktól ezúton is elnézést kérek a párhuzamért.) Túl azon, hogy ezt a politikust országának népe megvetette volna ezért, irreális is lett volna ezt nyilatkoznia. Nem volt akkor talán egyetlen magyar állampolgár sem ugyanis, aki a Portugáliába költözés régen dédelgetett vágyával indult volna útnak megragadva a nem mindennap kínálkozó lehetőséget. Az emberhez méltó életért indultak útnak magyarok százezrei kétségbeesve, hontalanná válva, szeretteinket hátrahagyva.
Most sincs egyetlen olyan afgán sem, aki célzottan Magyarországra óhajtana költözni. Ellenben százezrek vannak, akiken jeges rémületként fut át, hogy oda az országuk, oda az élhető életük, ki tudja, talán fizikailag is veszélyben vannak. De a magyar kormánynak az az első szava hozzájuk, hogy nem látunk benneteket szívesen.
Miközben a legszorosabb szövetséges lengyelek kategorikusan kijelentik finomkodás és feltételek nélkül, hogy 45 családot fogadnak be. Könnyen lehet, hogy az ottani katolikus politikusok kezében tényleg megfordult már egyszer-kétszer a Biblia, és visszacseng bennük Máté evangéliumából Az utolsó ítélet című fejezet. Jézus ott mondja el azt a híres beszédét, hogy mi alapján fogja majd megítélni ő a lelkeket. Büszke és öntelt hívek sokasága szégyenül meg abban a példázatban is, mert a názáreti ács nem vallásos tettekről prédikál, nem egyházi adót, nem a szombat megtartását, vagy a megfelelő hatalmi kurzus segítését kéri majd számon tőlünk, hanem az azóta már jól ismert tetteket: „éhes voltam, és ennem adtatok”. Az irgalmasság testi cselekedeteit. Ezek között találni a következőt is: „idegen voltam, és befogadtatok”. Akik ezt teszik, ők foglalhatnak csak helyet az Úr asztalánál. Azoknak azonban, legyenek akár a legmintaszerűbb valláskövetők is, akik bezárták a szívüket a szükséget szenvedők előtt, Jézus azt üzeni: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak!” Ezt üzeni most a magyar kormánynak is.
Orbán Viktor és kormánya még a kevésbé széplelkű, ércesebb politikai keresztényekre is szégyent hoz. Egy pillanata nincs a magyar miniszterelnöknek, amikor a politikai haszonszerzésből és népét mérgező manipulációs stratégiáiból kipillantana egy kicsit, és megpróbálna önzetlenül, emberként cselekedni. Csak öncélúan. Nincs. „Emberek indulhatnak útnak a Közép-Ázsiából? Akkor migránsozzunk egy kicsit! Vagy nagyon. Sose jöhetett volna jobbkor ez a tragédia!” Azok a szavazók, akik Krisztus dilemmáit kutatva próbálnak helytállni a közélet viharai közepette, emlékezzünk majd a magyar kormány első szavára az afgán tragédia napjaiban. De ha mi elfelejtjük is kegyetlenségüket jövő tavasszal, az Úr soha nem fogja nekik elfelejteni.