A hataloméhes ellenzék képének sulykolása központi szerepet tölt be a kormányzati kommunikációban. Ha a helyzet amúgy nem lenne komoly, mindennapi, emberi kapcsolataink mélységéig hatóan káros, akár még vicces is lehetne. Mert nagyjából annyira meglepő, hogy politikai pártok hatalomra akarnak kerülni, mint hogy egy csatár gólt akar rúgni.
A pártok kifejezetten azért alakulnak meg, hogy a szerintük helyes módon, a politikai közösségüket összetartó értékrendek mentén legyenek befolyással egy ország sorsának alakulására. Amit jellemzően úgy érhetnek el a leghatékonyabban, hogy a választásokon megszerzik az ehhez szükséges cselekvési képességet, ismertebb nevén: a közhatalmat.
Attól tehát önmagában nem kell frászt kapni, hogy pártok kormányra akarnak kerülni. Vagy ha valaki mégis így tesz, például kormánypárti szavazóként felháborodik a „hatalomért bármire képes ellenzéken”, az miért nem fogadja el azt, hogy aki ellenzéki, az úgy látja, hogy „a Fidesz bármire képes a hatalom érdekében, bármit megtesz, hogy megőrizze azt.”
Mert hogy egyébként a Fidesz nemcsak „egyszerűen” a hatalom megtartása, hanem egy esetleges 2022-es választási vereséggel számolva, a hatalom mielőbbi visszaszerzése érdekében is alakítja magánvagyonná a közvagyont, irgalmatlan tempóban, ezer milliárd forintos nagyságrendben, ahogyan ez kiderül az Alfahír cikkéből is.
Orbán, a kalózkapitány - így rejti el a Fidesz a több ezer milliárdos közpénzvagyont a '22-es bukásukra készülve
„Ismerős lehet mindannyiunknak a történet gyermekkorunkból, amikor a kalózkapitány már tudja, hogy nem úszhatja meg az elszámoltatást, nem úszhatja meg a súlyos a börtönéveket, eszeveszett kapkodásba kezd, és a megszerzett kincseit próbálja elásni, még az utolsó perceket felhasználva. Ez a kincses sziget legendája.
Pénzt, illetve ingatlanokat és részvényeket (amelyek az állam tulajdonában éppen ugyanúgy a közvagyon részét képzik) magánalapítványokba szerveznek ki. A kormánytöbbség annak a jogszabályi lehetőségeit is megteremtette, hogy a közpénz privatizálásának kereteit kiszélesítve már nem „csak” az egyetemeknél járható út ez a vagyontranszformálás, hanem más intézmények esetében is. Nem elhanyagolható, sőt, nagyon is fontos megemlíteni azt a körülményt, hogy a jogszabályok értelmében nem összeférhetetlen, hogy ezeknek az alapítványoknak a kuratóriumaiba miniszterek, államtitkárok, kormánypárti országgyűlési képviselők, vagy éppen ugyancsak fideszes polgármesterek kerüljenek – nyilván meglehetősen méltányos anyagi díjazás mellett. (A hírek 1,5 milliós havi tiszteletdíjakról szólnak. - a szerk.)
Ahhoz, hogy mindez lehetőleg ne szúrjon szemet az embereknek, hogy még csak meg se próbáljanak elgondolkodni rajta, az ország hajóját kormányzó Fidesz a gőz döntő részét a kommunikációt jelképező hajókürtbe vezeti. Mert a céljuk az, hogy a külső és belső ellenséget világosan kijelölve megteremtsék annak morális alapját, hogy ezekre a lépésekre a haza érdekében, a magyar emberek szolgálatában van szükség a hazaárulók és a külföldi ármánykodások ellen. A lényeg, hogy akármit lépnek, akármilyen gátlástalanul is csatornázzák a holdudvaron belüli magánkezekbe a közvagyont, „a cél szentesíti az eszközt” alapon minél szélesebb körben eladhatóak legyenek ezek az üzelmek.
Mindezzel összefüggésben érdemes idézni Lánczi András releváns gondolatait is. A Corvinus Egyetem rektora szerint „Valóban kialakult egy újgazdag, vagyonos réteg, ám nem öncélú jelenségről, hanem világos közösségkoncepcióról van szó. Be kell látni: »a fegyvertelen próféták mind elbuktak«. Lehet valakinek sok szép politikai elképzelése, ha ehhez nincs gazdasági ereje, nem tudja végrehajtani őket. A kommunisták államosítottak, ezáltal teremtették meg a gazdasági hátteret, aminek révén aztán meg tudták valósítani a terveiket. A liberálisok a privatizációból jutottak ugyanahhoz a vagyonhoz. Vajon morális alapon kinek van joga bármit mondani? Mindig a közvagyon a végső fedezet.”
Ezután megerősítette egy korábbi, emlékezetes kijelentését, miszerint „amit az emberek korrupciónak gondolnak, az valójában egy politika, amely a nemzeti érdekeket tartja szem előtt.”
Itt látjuk tehát megerősítve a fenti felvetést, miszerint a kormány politikája azért ilyen, amilyen, mert a nemzeti érdekeket tartja szem előtt. Az amúgy morálisan elfogadhatatlan tetteknek az erővel, kommunikációval elfogadhatóvá tétele aztán oda vezet, hogy sok kormánypárti szavazó bármit elnéz, figyelmen kívül hagy, ha az az ő pártjának hatalomban maradását segíti, a másiknak viszont a puszta létezését is provokációnak, ellene irányuló támadásnak tekinti. Ennek tudható be például, hogy egy Fidesz-szavazó azt mondta nekem, hogy reméli, Orbán Viktor betiltja az összes ellenzéki pártot. Hogy egy fideszes ismerősöm nem tudott igennel válaszolni arra a kérdésemre, hogy lehetek-e nemzeti érzelmű ember úgy, hogy nem a Fideszre szavazok. Vagy emlékezhetünk arra is, amikor egy
Fidesz kampányrendezvényen az ellenzéki politikusok elszámoltatásával összefüggésben a legteljesebb komolysággal vetette fel egy szimpatizáns, hogy velük szemben megfelelőnek tartaná a halálbüntetést, de ha már azt nem lehet, esetleg az állampolgárságot meg lehetne vonni tőlük.
A halálbüntetés felvetésének szürrealitásához vezető kommunikáció, illetve a közvagyon hatalommegtartás, -visszaszerzés érdekében való magánosítása között nemhogy összefüggés van, hanem ezek szükségszerűen össze is tartoznak, mert előbbi legitimálja az utóbbit.
A belfasti születésű író, C. S. Lewis hatvan éve így fogalmazott:
„ha a vezetők gonoszak, a propaganda segítségével igyekszenek démonivá alakítani az indulatainkat, hogy beleegyezzünk a gonosz tetteikbe.”
Biztosan nem hatásköröm annak megállapítása, hogy ki a gonosz és ki nem, mert ezt majd más fogja megítélni. Még attól sem lesz gonosz (így, egyértelműen kijelentve rá) valaki, ha gonoszságot követ el, mint ahogyan egy-egy hülyeség miatt sem lehet valakiről kategorikusan kijelenteni, hogy hülye. De lehet, sőt, érdemes is a közélet korbácsolta indulatoktól kicsit hátrébb lépve vizsgálni a dolgokat, és ezáltal törekedni annak megállapítására, hogy mi fogadható el a politika sajátos morális keretein belül, és mi az, ami már ott sem. Szerintem ekkora mértékű közvagyont – ráadásul egy világjárvány közvetlen és közvetett hatásait megszenvedő országban – magánosítani elfogadhatatlan.