A labdarúgás már a század elejétől rendkívül népszerű volt köszönhetően annak, hogy a legtöbb országban felismerték a sportágban rejlő hatalmas, a tömegeket igazán megmozgató adottságokat. A labdarúgás az a szórakoztató tevékenység volt, amellyel a hétköznapi problémákról könnyűszerrel lehetett elterelni a figyelmet, illetve lehetett vele erősíteni a gyenge lábakon álló nemzeti identitást. Másfelől, kevés olyan sportág van, amely egyaránt leköti a szegényebb és a gazdagabb társadalmi rétegeket is. Nincs ez másként Olaszországban sem.
Akadnak persze olyan nemzetek, akiknek nemzeti sorskérdés a futball. Az angolok azt hiszik, hogy mindenki tőlük tanulta, a brazilok azt hiszik, hogy mindig ők fognak nyerni, a németek pedig az utolsó percig úgy futballoznak, hogy meg is nyerhetik, a magyarok pedig ..., inkább hagyjuk. És itt vannak persze az olaszok, akiknek a futball „egyszerűen" csak CALCIO.
Itáliában ez a játék nemcsak egy sport, hanem maga az életérzés. A tésztát és pizzát zabálni, bulizni, dugni mindenkinél jobban szerető Olaszország fiai a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül a szurkolókkal karöltve.
Ez a tavalyi Eb-n is jól látható volt, ahol megszerezték a végső győzelmet. A Forma-1-ben vergődő, csatát pedig az olasz egység fennállása óta egyszer sem nyerő olasz férfiak számára a futball maradt az utolsó lehetőség arra, hogy megmutassák a világnak, hogy nemcsak a történelmi múltjából él Itália.
A Lazio együttese, Róma városának egyik legnépszerűbb klubja, amelynek természetesen legfőbb riválisa az AS Roma. Míg a farkasok inkább a belváros környezetében népszerűek, addig a sasok (Lazio), inkább a külvárosi körzetekben közismertek. Természetesen a két tábor gyűlöli egymást, ami sokszor torkollik egymás közötti agresszív véleménycserébe. Mégis Olaszországban nem a római csapatok számítanak a legnagyobb együtteseknek. A Roma 3, míg a Lazio 2 alkalommal tudott bajnoki címet szerezni. Utóbbi együttes a hetvenes években szerezte meg első bajnoki elsőségét, amely örökre emlékezetes marad.
Történetünk a hetvenes évek elején kezdődött, amikor is van egy futballcsapat, amely ekkoriban inkább a szurkolói miatt került a címlapra. A frissen feljutó Lazio élére, 1972 nyarán ekkor még teljesen ismeretlen Tommaso Maestrelli került, akinek az volt a feladata, hogy stabil középcsapatot verbuváljon az együttesből. Maestrelli össze is válogatott egy társaságot olyan játékosokból, akiket többnyire magaviseleti vagy egyéb más problémákkal küszködve nem szívesen alkalmaztak más csapatok.
Egy valamiben ezek a játékosok mégis nagyszerűek voltak: mindennél jobban szerettek futballozni, s ezért még az egymással szembeni gyűlöletüket is félretették.
A kék színű római csapatot nem vetette szét a pénz, ezért Maestrelli nem költhetett túl sokat játékosokra. A megálmodott formációba beleillő, de teljesen ellentétes karakterű játékosokat hozott össze Rómában. Olyan játékosok voltak ők, akiknek annyi volt a futballról alkotott filozófiájuk, hogy többet kell rúgni az ellenfélnél bármi áron.
A csapat már az elején két részre szakadt: eleinte úgy tűnt ezek a játékosok annyira gyűlölik egymást, hogy nem lesznek képesek együttműködni. Inkább voltak bandatagok, mint játékostársak. Mégis, amikor eljött a mérkőzés napja, akkor csodálatosan teljesítettek. Az egyik oldalon Giorgio Chinaglia volt a bandavezető, a másikon pedig Gigi Martini.
A keresztapa, vagyis a vezetőedző Thomas Maestrelli leigazolta melléjük a klub tragikus legendájává váló Luciano Re Cecconit, maradásra bírta a kezelhetetlen Joseph Massát, a középpályára pedig jött a korábban Veronából magaviseleti okokból (mi másért? - szerk.) kirúgott Giambattista Moschino, és a később szélsőjobbos politikusként karriert befutó Louis Martini. Maestrelli zseniális edző volt, akinek a kitalált taktikához sikerült a megfelelő embereket összeszedni, csak arra nem gondolt, hogyan fogja őket kordában tartani.
A hangulat időnként olyannyira fagyos volt, hogy akadtak olyan játékosok, akik fegyverrel jártak edzésre. Egy csapaton belüli edzőmeccs egyszer odáig fajult például, hogy a pálya szélén ülő vezetőedző, Maestrelli kénytelen volt végignézni, ahogy játékosai szétverik egymást a nyitómérkőzés előtt pár nappal.
Annyira elvetemült bagázs volt, hogy a mérkőzéseken nem is vettek fel sípcsontvédőt, viszont edzésekre már igen, mert több alkalommal is „eldurvultak" az edzések.
Ahogy ment előre a bajnokság, úgy erősödött a feszültség is a csapaton belül. Maestrelli egy puskaporos hordón ült végig a szezonban. A játékosok többsége nem is volt hajlandó az öltözőben készülni. A csapat gólgyárosa, Chinaglia a San Siróban addig kergette a csapattársát, D’Amicót, amíg bele nem tudott rúgni egyet, Moschino pedig tajtrészegen úgy érezte, remek poén lesz, ha az alvó Pulici lába közé ereszt egy tárat pisztolyából éjszaka egy milánói szállodában.
Thomas Maestrellit ugyanakkor mindkét társaság tisztelte. Az ő szava szent volt. Bár, az is igaz, hogy Chinagliának és Martininek is megengedte, hogy mindenhova fegyverrel járjon, hogy még véletlenül se erősödjön meg az egyik oldal sem az öltözőben.
A fegyverrel való hadonászás amúgy sem állt távol az együttes tagjaitól. A Roma együttesével való rivalizálás már ekkor is óriási volt. Több alkalommal is adódott a két csapat szurkolói között kisebb-nagyobb (inkább utóbbi) rendbontás a város különböző pontjain. Aztán az egyik este a Lazio-Roma meccs előtt,
Roma szurkolók egy csoportja megdobálta a Lazio játékosait vendégül látó szállodát, amelyre a Lazio több játékosa is válaszul, fegyverrel lőtt vissza.
A kiérkező rendőrök a rengeteg fegyver láttán úgy döntöttek, inkább sok sikert kívánnak a csapatnak, majd vissza is mentek a rendőrörsre. 1973-ban az egész csapatot leszállították a repülőről, mert kiderült, hogy
az elkobozott fegyvereken kívül mindenkinél van néhány olyan tárgy, amivel súlyos károkat okozhat másokban.
A legnagyobb bajkeverő azonban Chinaglia volt, aki egyben Maestrelli időszaka alatt a leggólerősebb játékos is volt. Csupán annak volt köszönhető, hogy nem történtek vele nagyobb bajok is, mert Maestrellire apaként tekintett.
Bevallottan fasiszta volt, egyszer egy interjújában kifejtette, hogy miért fog a következő választásokon a Movimento Sociale Italiano nevű neo-fasiszta pártra szavazni, amely után antifasiszta tüntetők jelentek meg a tulajdonában álló ruhaüzlete előtt.
Chinaglia hamar félbeszakította a tüntetést, mivel egy 44-es Magnummal a kezében kezdett el hadonászni a tiltakozók előtt.
Irány Európa
Miután a 73-as szezonban a harmadik helyen végzett a csapat, ezért jogot szerzett arra, hogy a nemzetközi kupában induljon. Ezen a jogon, rázúdították ezt az elvetemült bagázst egész Európára. Aggodalomra nem véletlenül volt ok, hiszen, néhány évvel korábban már hallatott magáról a társaság egy része, amikor is egy
Ezután jött a kiváló brit edző, Bobby Robson által trenírozott Ipswich Town az UEFA-kupában. Az angolok az első körben a Real Madridot búcsúztatták. Az első mérkőzésen az angolok 4 gólos verést mértek a Lazio-ra. A visszavágón azonban már 2:0-ra vezetett a Lazio, amikor is a játékvezető befújt egy büntetőt, amely még az angol sajtó szerint is erősen vitatható volt. Több se kellett az olasz gárdának és elszabadult a pokol. Félóra után a rendőrök tettek rendet a pályán, a játékvezető pedig hosszas könyörgés után meggyőzte a Lazio játékosait, hogy adják vissza a labdát. A Lazio a mérkőzés végén már 4:1-re is vezetett, azonban az angolok az utolsó percben szereztek egy gólt, amivel eldőlt a továbbjutás. A játékvezető jobbnak látta azonnal lefújni a mérkőzést, míg az angolok rögtön rohantak is be az öltözőbe.
A kapus, David Best azonban nem volt elég gyors, őt összeverték, a többiek kisebb-nagyobb sebesülésekkel megúszták.
Az UEFA nem volt persze hálátlan: 3 évre kitiltotta a nemzetközi kupákból az olasz gárdát. Később aztán 1 évre mérsékelték a büntetést, vélhetően megfeledkeztek, a korábbi Arsenal elleni „vacsoraincidensről”.
A végső siker
A következő szezon már elhozta a várva várt sikert a Lazio számára. Az együttes bajnok lett, Chinaglia pedig 24 góllal, a legeredményesebb labdarúgó volt. A szurkolók imádták őket, többnyire 60-70 ezer néző előtt futballoztak.
Egy városi legenda szerint az egyik sorsdöntő mérkőzésen, a Verona elleni hazai meccsen 2:1-es vesztésre állt a csapat a félidőben. A csapat öltözőjében pár percig mindenki ordított és verekedett a másikkal, majd kimentek a pályára és a hátralevő perceket egy helyben állva várták ki néhány monoklival a szemük alatt. A mérkőzést végül 4:2-re nyerte meg a csapat. Innentől kezdve pedig megállíthatatlan volt az együttes.
A siker rendkívüli, de rövid idejű volt. Ahogyan várható volt, az együttes kivégezte saját magát. Tommaso Maestrelli 1976 decemberében gyomorrákban életét vesztette. Chinaglia Peléhez hasonlóan a New York Cosmos csapatához ment pénzt keresni. Amerikában már kevesebb botránya akadt, bár a tengerentúlon ettől függetlenül „a futballőrültként” hivatkoztak rá. Ráadásul, a pályafutása befejezése után széleskörű kapcsolatot alakított ki az amerikai olasz maffiával. Később visszatért a Lazio elnökségébe, ahol könyvelési botrány és maffia-kapcsolatok miatt, évekig bujkált az olasz hatóságok elől Amerikában, míg 2012-ben el nem hunyt.
Frustaluppi autóbalesetben hunyt el (a jelentés szerint nem szomjasan ült a volán mögé – szerk.). Pino Wilsont csalásért tiltották el. Pulici az egykori argentin sztár, Juan Sebastian Verón útlevél-botrányába bukott bele. A Darwin-díj azonban Re Cecconi-é, aki úgy vesztette életét 29 esztendősen, hogy „viccből betört” a haverja ékszerboltjába, a kezét a zsebébe rakta, mintha pisztoly lenne nála. Gyerekkori barátja azonban az ijedtség miatt lelőtte a játékost. Re Cecconi néhány órával később elhunyt. Állítólag az utolsó mondata az volt,
„hogy csak vicc volt.”
A Re Cecconi temetése 1977 elején volt és ez volt az utolsó alkalom, amikor a csapat utoljára együtt volt. Kivételesen minden balhé nélkül ment le a ceremónia. Valahol ez érthető is volt, hiszen egy hónappal korábban a mester, Maestrelli is elhunyt.
Talán még sosem volt példa arra, hogy ennyi antiszociális és a társadalmi létre alkalmatlan egyén, csapatként ilyen kiváló teljesítményt nyújtson. Azonban ez a közösség felfalta önmagát. Tommaso Maestrelli-t azóta is az olasz futball legnagyobb edző géniuszaként tartják nyilván. Ez a csapat az őrültek együttese volt, amely beírta magát örökre a Calcio történetébe.