A román-ausztrál Aurul vegyesvállalat ülepítőtavának a fala még 2000. január 30-án, helyi idő szerint 2 órakor szakadt át, és egy 20-25 méteres résen keresztül a Lápos folyóba ömlött a halálos mérgező anyag (180-szorosan haladta meg a megengedett mértéket a ciánvegyületek koncentrációja).
A méreg a Láposból a Szamosba ömlött, onnan pedig 3 nap utazást követően a 40 kilométer hosszú ciánfolt elérte a Tisza magyarországi szakaszát.
[fb_pages_codes:econation]
Így tehát három nap telt el reménykedéssel, idegtépő várakozással és felkészüléssel, azonban a szennyezés óriási ökológiai katasztrófát okozott, még annak ellenére is, hogy a Tisza-tavat sikerült megmenteni - a 2000. áprilisi becslések szerint 1241 tonna hal pusztult el a szennyezés két hetes lefolyása alatt.
Istennek hála, a Tisza viszonylag gyorsan regenerálódott, azonban az üledék nehézfém tartalma még mindig magas.
Tizenhat év után is fontos tanulságokkal szolgál a mindenkori magyar kormányok számára ez az ökológiai katasztrófa. Egyrészt azért, mert Magyarországnak nem sikerült a 29,3 milliárd forintos kárigényét érvényesíteni (és erre már nem is lesz módja, ugyanis a Fővárosi Bíróság alperes hiányában az eljárást megszüntette), másrészt örök mementóval szolgált az emberi hanyagságra az Aurul védekezése is:
a gátszakadást a szokatlanul nagy havazás okozta.
Felidézve a mentőtervvel nem rendelkező bányavállalat érvelését a tíz halálos áldozatot követelő vörösiszap-per felmentő ítéletét követően, szívbemarkoló - de sajnos aktuális is.