A magyar foci, de a tavalyi EB-szereplésre való tekintettel szűkítsük le a magyar klubfocira, egy lakkozott szarvár.
Van maga a tartalom, a lényeg, az objektív módon mérhető tényező: az eredmények. Nem egymás között, az NB1-nek nevezett szemétdombon való kapirgálásban elért eredmények, hanem a nemzetközi megmérettetés. Ami értékelhetetlen.
Július 20-án négy európai klubcsapatunkból háromnál már puffogtathatják a szánalmas közhelyeket, mint pozitív hozzáállást: mostantól csak a bajnokságra kell koncentrálnunk; tanulni kell a hibákból; láttunk pozitívumokat; jövőre már jobb lesz. Persze...
A magyar foci egy lakkozott szarvár, amin a csillogó külsőt, a fényességes lakkot az új stadionok adják. Lehet ezt a várat mutogatni, elámulhatnak a külföldi turisták mondjuk a Groupama Aréna láttán, hogy
"azta, itt ilyen stadionok vannak?"
Aztán meg elszontyolodhatnak, ha úgy döntenek, megnéznek benne egy bajnokit. Negyedház, vagy jó esetben közel félház, szurkolótábor nincs, foci nincs.
Helyette vannak beöntött milliárdok, meg a VIP-ben pöffeszkedő klubvezetők, akik nem látják be, hogy rohadt sok pénzből büdös nagy semmit építettek fel. Aztán ha ezt valaki szóváteszi, az nem fradista, az nem jó magyar ember, mert a stadionok kellenek az egészséges életmódhoz stb.. Oké, holnap megyek is a barátaimmal tollaslabdázni, meg kicsit kocogni a Grupiba.
Három csapatunk is kettős vereséggel búcsúzott. A Honvéd és a Vasas izraeli ellenféllel, a Fradi egy dán csapattal szemben nem tudott legalább egy nyomorult döntetlent elérni. Hat meccs, hat zakó, ez van most a lakk alatt.
És ami a legundorítóbb, hogy a szervilis riporterek még be akarják nekünk adni, hogy azért voltak itt pozitívumok, meg van mire építeni, meg blablablabla.
Régen sem voltak sokkal jobb eredményeink, de csak amiket én átélhettem a vénaszkenner előtti évtizedekben (Anderlecht kiejtése, BL csoportkör, döntetlen a Real Madrid ellen, Olimpiakosz Pireusz búcsúztatása, 3-2-es győzelem itthon a Newcastle United ellen, Európa Liga csoportkör) mint a Ferencváros szurkolója, fényévekre vannak ettől a marketingdumával kompenzálni próbált gyalázattól.
Ami a legmelékezetesebb meccs számomra, amin valaha kint voltam: Üllői út, 1994. szeptember 29.: Ferencváros-CSZKA Moszkva. Az "odavágón" Moszkvában 2-1-re nyerte az oroszok.
Budapesten már egy órával a visszavágó előtt teltház volt. Elkezdődött a meccs, majd jött a hidegzuhany: vezetést szerzett a CSZKA. Ezt pedig az követte, ami ma nincs: húszezer szukoló és a Fradi-szívet nem csak hírből ismerő játékosok (Simon Tibi, Lipcsei Peti, Hrutka Jani, Lisztes Krisztán stb..) közös küzdelme, és sikere: két gól még a félidőben, majd győztes 11-es párbaj és továbbjutás.
Akinek van 10 perce, nézze meg ezt az összefoglalót. Jól feltekerve a hangerőt, és abból kiderül, hogy miről beszélek.
A következő fordulóban sima hatos az FC Porto otthonában. De még ezután is nyolcezren voltunk a visszavágón: a Ferencváros 2-0-ra nyert, rúgott két kapufát, és így búcsúzott a KEK-től.
Mert régen még a rossz is jobb volt.