899. Brenta - A mestertrollkodás
A máig kiirthatatlannak tűnő kifejezéssel „kalandozásoknak” lesajnált, Honfoglalás utáni európai hadjáratok legfényesebb győzelme.
Őseink 899-ben sem csupán anarchista gyújtogatókként, vagy fosztogató gangstákként érkeztek Itáliába – hanem egy nagyon keresztény és nagyon civilizált uralkodó, Arnulf, keleti frank király hívására az itáliai Berengár ellen.
A mintegy ötezer könnyűlovas harcosból álló magyar sereg támadása felkészületlenül érte Berengárt, ám szeptemberre sikerült összeszednie egy mintegy 15 ezer főből álló, kiválóan képzett és felfegyverzett hadsereget, majd ellentámadásba ment át. Amely látszólag remekül haladt,
a magyarok azonnal pánikszerű menekülésbe fogtak.
Berengár már biztosra vette a fényes győzelmet. Nem tudhatta, hogy magyar hadvezetés
tudatosan vonult vissza, gondosan ügyelve arra, hogy a manőver minél kétségbeesettebb megfutamodásnak tűnjön.
A magyarok ugyanis valószínűleg már a hadjárat elején kiszemelték maguknak azt a helyet, ahol majd megütköznek az itáliai sereggel, amelyet
több mint 150 kilométeren át ravasz módon húztak maguk után a halálos csapdába.
Berengár szeptember 24-én ért a Brenta folyóhoz, amelynek túlpartján táboroztak le a magyarok. Ám az átkelést másnapra halasztotta, arra gondolva, hogy nem kell sietnie, ez a meccs már eldőlt. Pedig még csak ekkor kezdődött el. A magyarok már előre kinézték maguknak azt a gázlót, ahol percek alatt át lehet kelni a folyón, s még aznap este átúsztattak, rajtaütve a pihenésre készülődő ellenségen. Amelynek helyzetét az tette végképp reménytelenné, hogy a tábor védelmét egymáshoz láncolt, körben elrendezett szekerekkel vélte bebiztosítani. Csakhogy a fürge lovaikon körbe-körbe nyargalászó, gyilkos nyílzáport zúdító sztyeppei harcosokkal szemben
ennél rosszabbul nem is dönthettek volna,
Saját szekérváruk foglyaivá válva ezrével pusztultak el úgy, hogy még a tisztességes küzdelemre is alig volt esélyük. Dermesztő belegondolni, hogy három és fél századdal később, IV. Béla a muhi síkon ugyanazt a taktikát választja, mint Berengár, ugyanúgy pusztai nomád sereggel szemben, és ugyanúgy katasztrofális vereséget szenved.
A hadtörténelem legzseniálisabb trollkodása - így verték át Árpád harcosai a nyugati lovagokat
Nyakunkon a tanévkezdés, így jövő héttől ismét lelkesen szívhatják magukba a gyerekek az iskolapadban a jó öreg magyar vereségcentrikus történelemképet. A gimiben elsőben megtanulhatják hogyan kergettek minket a Kárpát-medencéig a besenyők, és hogyan pofoztak vissza minket nyugatról Augsburgnál, másodikban jöhet a tatárjárás, Mohács, és a levert Rákóczi-szabadságharc, harmadikban a bukott '48, Világos és Arad, majd az ezeregyszáz éves vesszőfutást megkoronázza a két vesztes világháború, Trianon és a vérbe fojtott '56.
1278. Morvamező - A kunok borítják a papírformát
Persze, a morvamezei csata kötelező érettségi évszám, megtudhatjuk róla, hogy ez alapozta meg a Habsburg-dinasztia uralmát, lelkiismeretesebb tanárok hozzáteszik, hogy magyarok is voltak a csatatéren.
Azt viszont már csak nagyon ritkán említik, hogy nagyjából rajtuk múlott minden.
Az 1270-es évekre a Német-Római Birodalomban komoly hatalmi válság alakult ki. A két évtizede üresen álló császári trónra a legesélyesebbként a Közép-Európa vezető hatalmává váló Csehország királya, II. Ottokár pályázott. A német rendeknek azonban nem igazán fűlött a foguk egy erős kezű uralkodóhoz, így 1273-ban inkább egy jelentéktelennek tűnő svájci grófot, Habsburg Rudolfot választották meg. Borítékolható volt, hogy Prága nem nyugszik bele a döntésbe, így Rudolf úgy döntött, elébe megy a küzdelemnek, és ő maga támad. Ehhez szövetségesként megnyerte Magyarországot. IV. Lászlót nem volt nagy diplomáciai bravúr meggyőzni, miután Ottokár seregei ekkor már évek óta be-betörtek a Felvidékre. Az ifjú uralkodó úgy határozott, hogy, ha már úgyis fél Európa a „kun” gúnynevet ragasztotta rá, hát megmutatja mit érnek híres-hírhedt pártfogoltjai a harcmezőn.
Így a korszakban szokványosnak tekintett nehézlovasság mellett kun harcosokat is vitt magával.
Az Úr 1278. évében augusztus 26-ik napján az ütközet papírforma szerint kezdődött: a rettegett cseh nehézlovasság áttörte Rudolf arcvonalát, az uralkodó alól kilőtték a lovát, s kis híján egy patakba fulladt. A teljes összeomlást csak az osztrák tartalék bevetése akadályozta meg. Ottokárnak azonban így sem volt oka kétségbeesésre, hiszen neki is voltak még bőven hátul hagyott erői. Illetve lettek volna.
A cseh király tábora ugyanis ekkorra már lángokban állt, katonái fejvesztve menekültek a magyarok elől.
IV László (illetve a kamasz uralkodó helyett a sereget valójában vezető Csák Máté és Gutkeled István) ugyanis unortodox megoldáshoz folyamodva nem a nehéz-hanem a könnyűlovasságot vetették be először.
A cseh és német lovagok életükben először álltak szemben pusztai íjfeszítő harcosokkal, s a kunok nyílzápora rövid idő alatt összezavarta soraikat.
Ekkor zúdult rájuk a magyar nehézlovasság elöprő erejű támadása, s kergette őket egészen Ottokár táboráig. Az ott tartalékba helyezett lengyel katonák aztán látva az összeomlást, inkább harc nélkül elmenekültek. A cseh király császári álmainak - és életének is – végül a feldúlt táborából visszaforduló, addig épen maradt balszárnyát hátba támadó magyarok vetettek véget. Az uralkodó szép, hősies gesztust gyakorolva személyes példájával akart lelket önteni pánikba esett harcosaiba - ám nem sokkal később már holtan hevert lova mellett.
A jelentéktelen kis svájci gróf pedig e diadallal megvetette az alapjait Európa leghatalmasabb dinasztiájának – amelyet nem utoljára mentettek meg magyar fegyverek.
1687. Nagyharsány - a győztes mohácsi csata
Bécs 1683-as sikeres védelme, majd Buda 1686-os visszavétele után a megroppant Oszmán Birodalom békét kért. Ezúttal azonban a császár – nem utolsó sorban a XI. Ince pápa kezdeményezésére létrejött Szent Liga nyomására – úgy döntött: eljött a végső leszámolás ideje. Lotharingiai Károly herceg, Miksa Emánuel bajor választófejedelem és Savoyai Jenő már a főváros egy évvel korábbi felszabadítása során is egymással folyton versengő, mégis jól együttműködő hármast alkottak. Lotharingiai Károly délnyugat felé tört előre, Miksa Emánuel az Alföldön vonult végig. Erőik Eszék közelében egyesültek. A Dráva túlpartján velük szemben felálló Szulejmán nagyvezír hatvanezres seregével szemben nekik csak ötvenezer emberük volt, s a roskatag fahídon nem akarták megkocáztatni az átkelést.
Így, hát a keresztény vezérek ahhoz a cselhez folyamodtak, amely 1526 augusztusában egy másik Szulejmánnak, aki szultánként vezette hadát, fényes, számunkra tragikus győzelmet hozott: visszavonulást színleltek.
A nagyvezír fel is ült az átverésnek, és a Dráva biztonságot adó fedezékét elhagyva átkelt a folyón. Miksa Emánuel augusztus 12-én Nagyharsány közelében – nem messze a 161 évvel korábbi mohácsi ütközet helyszínétől – várta a diadalittasan előretörő törököket, akik nem tudták, hogy Lotharingiai Károly a Szársomyló-hegyen hadrendbe állva csak erre várt.
A magaslatról lezúduló ellentámadás pillanatok alatt elsöpörte az oszmán hadakat, akik a Karasica patak mocsarába szorultak, és tízezer-számra pusztultak el.
A keresztény sereg mindeközben alig 600 embert vesztett.
A háború még 12 éven át tartott, ám
itt és ekkor dőlt el végérvényesen, hogy a hódoltság kora véget ért, hogy az Oszmán Birodalom másfél évszázad múltán ismét visszaszorul a Balkánra.
A vereség nem csak katonai-stratégiai, de lélektani szempontból is hatalmas pofon volt számukra. A szimbólumokban a babonaságig hívő törökök Mohácsot a „szerencse mezejének” nevezték, s megrendítő csapásként élték meg, hogy éppen itt verték tönkre őket. A vereség után az oszmán hadsereg fellázadt, és lemondatták a szultánt, nemsokkal később kivégezték a szégyenletes kudarcot vallott nagyvezírt is.
1914. Limanova - "Hadd maradjunk még, nagyon érdekes itt!"
Vilmos német császár 1914 nyarán azt ígérte a katonáknak: „mire a falevelek lehullanak, otthon lesztek". Az év ősze azonban Európa sok millió fiatal harcosát nem otthonában, hanem a lövészárkokban és harctereken érte. Köztük azokat az osztrák-magyar és német csapatokat, akik novemberben a keleti fronton reménytelennek tűnő helyzetben igyekeztek megállítani a rettegett orosz gőzhengert. A hónap végére úgy tűnt, ez lehetetlen küldetés. A cári seregek Krakkó előtt álltak, s betörtek Bártfára is. Világos volt:
ha az offenzívát nem sikerül megtörni, az év végére összeomlik a Monarchia.
A frissen a frontra érkezett Szurmay Sándor altábornagy lendületes ellentámadást, néhány nap alatt visszafoglalta Bártfát, az uzsoki, a vereckei, a kőrösmezői és a toronyai hágót. A muszkákat sikerült a Kárpátokon túlra szorítani, ám a helyzet a hegyek túloldalán továbbra is válságos volt. Az oroszok december elejére összeszedték magukat, és már ismét Krakkót fenyegették.
A kritikus pont a Rrzegovina és Limanowa közötti úton egy rövid szakasz volt, amelyet szinte kizárólag magyar huszárok védtek irgalmatlan túlerővel szemben. Az összeomlás minden pillanatban fenyegetett, ám, amikor felmerült, hogy kivonják őket, a haditudósítóként dolgozó Molnár Ferenc szerint parancsnokuk azt üzente vissza:
„Hadd maradjunk még, nagyon érdekes itt! Csak muníciót kérünk.”
Muhr Ottmár ezredes a 9. „Nádasdy” huszárezred élén december 11-én hajnalban érkezett meg az alaposan megroggyant arcvonalba. Rövid idő alatt felmérte a helyzetet, és levonta a következtetést:
ezt a frontszakaszt lehetetlen megvédeni – tehát támadni kell!
Erre ugyan felsőbb utasítása nem volt – de egy vérbeli huszártisztet ilyen apróság nem érdekel. Muhr kiadta tehát a parancsot a rohamra,amelyet személyesen vezetett. Katonái kilőtték a karabélyaikban levő öt töltényt, utántöltésre pedig már nem volt idő. Puskatussal, botokkal, ásókkal, ököllel estek muszkáknak. Molnár az ütközet után megszemlélve a harcteret azt írta,
alig látott lőtt sebet az oroszokon.
Az ellenséget lebénította a halálra szántan feléjük rohanó magyarok látványa, s inkább megfutottak a „vörös ördögök” elől.
Muhr Ottmár maga is hősi halált halt az ütközetben. Mauzóleumán, és katonáinak sírján a mai napig mindig friss a vírág. A lengyelek még a magyaroknál is hálásabbak voltak nekik, hogy a mindennél jobban rettegett és gyűlölt cári uralomtól megmentették őket.
A limanovai hősöknek itthon is komoly kultusza volt a két világháború között, ám a kommunista diktatúra évtizedeiben természetesen mukkanni sem lehetett az oroszokat megfuttató huszárokról. Az egyik legszebb magyar első világháborús diadal csak az utóbbi esztendőkben került be a köztudatba, a Zrínyi Katonai Filmstúdió 2016-ban megindítóan szép dokumentum-játékfilmben elevenítette fel a huszárok döbbenetes önfeláldozással kivívott győzelmét.
A magyarok hősiessége előtt az orosz katonák is megemelték kalapjukat, a német hadvezetés pedig egyenesen el volt ragadtatva. Jellemző, hogy az ütközet után Paul von Hindenburg tábornok azt kérte Franz Conrad von Hötzendorftól, a Monarchia vezérkari főnökétől, hogy küldjenek több magyar katonát a frontra. Conrad erre lakonikusan csak annyit válaszolt: „Mind egyforma". Hindenburg erre indulatosan visszavágott:
„Sajnálhatja, ha nem vette észre, hogy a magyarok a legjobbak.”
1941. Nyikolajev - "Ezek a magyarok megbolondultak!"
A magyar huszárok hősiessége az I. világháború során kivívta fegyvertársaink és ellenségeink megbecsülését is – ám a katonai szakértők már ekkor is inkább csak a múlt szép, romantikus, de gyakorlatban alig használható relikviájaként tekintettek a lovasságra. Elit fegyvernemként azonban számos hadseregben 1918 után is léteztek, s ez alól természetesen a Magyar Királyi Honvédség sem lehetett kivétel. Ám arra aligha számított bárki is, hogy a a második világégés gépszörnyek által vívott küzdelmében még lehet győzelmet aratni lóhátról.
Pedig a magyar huszárok a keleti fronton 1941 nyarán pontosan ezt tették. A Wehrmacht és szövetségesei Nyikolajev (ma Mikolajív Dél-Ukrajnában) városát ostromolták, ahol a Vörös Hadsereg bekerített egységei makacsul védekeztek. A városba tartó vasútvonalért különösen elkeseredett küzdelem bontakozott ki. A németek négyszer is megrohamozták a töltés mögött beásott szovjet alakulatokat, de minden alkalommal kudarcot vallottak. Tüzérségi támogatást kértek, ám ehelyett a Magyar Királyi 4. Huszárezred érkezett meg. A németet keserűen nevettek: hát, ennyit tud segíteni nekik a parancsnokság? Lovasokat küld?
Ami ezután következett, arra a front egyik oldalán se volt felkészülve senki.
Egy Wehrmacht katon a a háború után így emlékezett erre:
„Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad után lovasszázad közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozhatott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm!”
A németeknél csak az oroszok voltak jobban megdöbbenve. A roham elején leadtak néhány lövést, aztán a feltartóztathatatlanul dübörgő ember-és lótömeg láttán pánikba estek, és menekülőre fogták.
A német katona évtizedekkel később is meghatottan írta memoárjában:
„A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen…”
(Illusztráció: Bonhyádi Hősök Napja Fesztivál)