Ha valaminek, akkor az orosz gép lelövésének egészen biztosan hosszú-hosszú, évszázadokra visszanyúló előzményei voltak. Oroszország és az egykori Oszmán Birodalom, az Európa keleti felét ellenőrző két nagy hatalmi központ viszonya soha nem volt ellentétektől mentes. Több okból sem lehetett az: a cári Oroszországnak mindig is egyik legfontosabb geostratégiai célja volt, hogy kijusson a meleg tengerekhez. Ennek azonban az Oszmán Birodalom útját állta. Noha az orosz monarchia előbb Szovjetunióvá, majd a mai Oroszországgá alakult és az Oszmán Birodalom és átadta helyét a Török Köztársaságnak, ezek a geopolitikai célok mit sem változtak. Moszkva és Ankara is egyaránt szeretne a Balkán, a Fekete-tenger, a Kaukázus és a Közel-Kelet meghatározó erejévé lenni, függetlenül ideológiától, vagy kormányoktól. Így aztán csak idő kérdése volt, hogy melyik hadszíntéren fognak szembekerülni egymással. Az időzített bomba Szíriában robbant.
Szíria a nagypolitika célpontjában
Moszkva és Damaszkusz között még a szovjet időkben alakult ki jó viszony. A közel-keleti államok függetlenné válása után, a modern nacionalizmus megjelenésével több arab országban egy a nemzeti eszmét a szocializmussal ötvöző mozgalom, a Baasz Párt ragadta magához a hatalmat. Szíriában a párt uralma nyomán egy a nyugati demokrácia normáinak nem éppen megfelelő, ám az ország vallási és etnikai sokszínűségét többé-kevésbé kezelni tudó, a 2000-es évekre pedig egy jólétet is biztosító rendszer épült ki. Szíria a 2010-es évek legelején egy stabil, relatíve jómódú állam volt a forrongó térségben.
A Közel-Kelet másik nagy szereplője a nyugat volt, melynek bástyái a szovjet befolyástól rettegő Törökország és az arabokkal szemben álló Izrael voltak. Ez az alapvető felállás pedig a szocializmus bukásával sem igen módosult. Oroszország tartotta kapcsolatait a Közel-Keleten, míg a nyugatiak igyekeztek ezt minél jobban visszaszorítani. Az egyetlen változás Törökország helyzetében történt. Ankara ugyanis a NATO végvidékének lenézett államából kelet és nyugat közötti híddá vált és saját öntudatára ébredt. Ennek első lépéseit az újoszmán politika, azaz többek között az arab államok felé való, vallási alapú nyitás és az Izraeltől való drasztikus elfordulás jelentette.
Noha a törökök nyitása Szíria és az arab térség felé elsősorban a vallási közösségen alapult, kezdetben Ankara és Damaszkusz viszonyának javulását hozta magával. A szíriai polgárháború kitörésekor azonban Törökország mégis a ma „mérsékelt iszlamistákként” számon tartott ellenzék mellé állt, igencsak rövidlátó módon. Motivációjuk valószínűleg a szekuláris Aszad-rendszerrel szembeni természetes ellenérzés, valamint a szélsőbaloldali Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) terrorszervezet által tüzelt szíriai kurdoktól való félelem lehetett, nem beszélve arról, hogy 2011-ben még elképzelhetőnek tűnt, hogy az ellenzék nyer az „arab tavasz” által érintett többi ország mintájára.
Ezzel Törökország több legyet üthetett volna egy csapásra: egy a saját szája ízének megfelelő, mérsékelten iszlamista (ez török olvasatban egy iszlámon alapuló, de más vallásokkal sem ellenséges rendszert jelentett volna. Hol vannak még 2011-ben az embereket lefejező barbár ISIS-katonák...) kormányt segíthetett volna hatalomra, mely Törökországra szövetségesként tekintett volna, odapiszkálhatott volna a Golán-fennsíkot megszálló Izrael orra alá, valamint kitehette volna a régi rivális oroszokat a szíriai Latakia kikötőjéből.
Noha ezek mind-mind Ankara számára lettek volna előnyös fejlemények, a törökök szövetségest találtak maguknak a nyugatiakban, akik egészen más okokból szerették volna Aszad bukását: bár az oroszokkal szövetséges kormány kilövése is csábító volt, Szíria szétdúlása a Közel-Kelet páratlan kulturális örökségének és hagyományainak megsemmisítésére is remek lehetőséget biztosított a liberális, életellenes nyugatnak. Így ért össze a fokozatosan széteső, ezzel együtt pedig igen hamar vállalhatatlan célokat felvállaló szír ellenzék támogatásában a tulajdonképpen konzervatív forradalmat végrehajtó Törökország és a szélsőségesen liberális nyugat koalíciója.
Oroszország szándékai ennél jóval egyszerűbben leírhatóak: nagyon is érthető módon maradni akartak Latakiában (emlékezzünk a meleg tengeri kijárat több száz éves problematikájára), ennek biztosítója pedig éppen az Aszad-kormány volt, mellyel Moszkva az évtizedek során igen jó kapcsolatokat épített ki. Ezek mellett pedig a politikailag felemelkedő Oroszországnak nem volt ínyére, hogy a nyugatiak Ukrajna, Grúzia, Tádzsikisztán vagy Irak után még egy országban visszaszorítsák befolyását.
Se veled, se nélküled
Törökország és Oroszország konfliktusa tehát kódolva volt, Szíriában pedig már az első perctől élesen megmutatkozott. Ha már a nemzetközi egyezmények miatt megakadályozni nem lehetett, a török sajtó már a háború kezdetétől árgus szemekkel figyelte, milyen orosz hadihajók keltek át a Boszporuszon. 2012-ben pedig Törökország egy Szíriába tartó orosz repülőgépet kényszerített leszállásra.
A szír háború mellett más területeken, például a Krím ügyén is sorozatosan konfliktusokba sodródó két fél közötti kommunikáció egyre durvábbá vált, az elmúlt hetekig azonban egy bizonyos határt nem lépett át. Ez nem is meglepő, tekintve, hogy amennyire eltérőek a két ország geopolitikai érdekei, annyira egymásra vannak utalva egy sor más területen.
Energiaszükségleteit tekintve Törökország szinte életképtelen az orosz gáz nélkül, Oroszország számára pedig nem kis bevételt jelentenek a török vásárlások. Turizmus terén éppen fordított a helyzet, Törökország idegenforgalmi bevételének jelentős részét adják az orosz turisták, akik közül sokaknak ingatlanja is van a török riviérán. Ugyancsak jelentős Oroszország élelmiszer-behozatala déli szomszédjától. Politikailag és eszmeileg ugyancsak sok a kapcsolódási pont. A török kormány billegő kommunikációja dacára Ankara egy fontos ellenpontot jelent az agresszív liberalizmus terjedésével szemben, ugyanúgy, ahogy Moszkva is. Ezen kívül pedig Oroszországban számos muszlim vallású, türk tudatú nép él, melyek történelmileg több-kevésbé kötődnek a törökséghez.
Muszáj megemlíteni azt is, hogy Törökország nem is olyan régen még aktívan érdeklődött olyan nemzetközi, eurázsiai együttműködések iránt, melyek éppen orosz projektként indultak el és kezdték meg működésüket. Igaz, ez a vonal a török külpolitikában az elmúlt hónapokban abszolút háttérbe szorult – ám ismerve Ankarát, a feszültség oldódásával még előtérbe kerülhet.
Ki támadott meg kit?
Ezt az ellentmondásos viszonyrendszert sikerült még bonyolultabbá tenni az orosz vadászgép lelövésével. A felek között persze azonnal nyilatkozatháború kezdődött, érdemes azonban megvizsgálni, mi vezethetett ide és mi lehetett a két fél motivációja.
Semmi kétség, Oroszország és Törökország teljesen mást támogat Szíriában. Míg Oroszország számára Aszad és kormánya régi jó barát, a velük többé-kevésbé szövetséges kurdok pedig elfogadható erők, a mérsékelt ellenzék pedig az ISIS összekacsintós partnere, Törökország álláspontja merőben más. Ankara szerint Aszad egy véreskezű gyilkos, aki évtizedeken át egy diktatórikus rendszert működtetett, melyben a kisebbségeket elnyomták. Hozzá hasonlóan gyűlöletes az ISIS, de veszélyesek a kurdok is, Törökország ellenben támogatja a Szabad Szír Hadsereg romjain létrejött ellenzéki csoportokat és nem utolsósorban a türkmén kisebbséget, melyhez a törökök úgy viszonyulnak, mint Magyarország a székelyekhez. Noha az ISIS mind Oroszország, mint Törökország számára elfogadhatatlan, semmi egyébben nem értenek egyet, különösen abban nem, hogy meddig tekinthető egy ellenzéki erő a szélsőségesek szekértolójának. Ez pedig a mostani konfliktus kirobbanásának szempontjából végzetes különbségnek bizonyult.
Míg hideg fejjel végiggondolva Moszkva érvei sokkal erősebbek, hiszen Aszadon kívül aligha akad más (az őrült ISIS-en kívül), aki meg tudná szilárdítani hatalmát a terület fölött, újra stabilitást hozva, Törökország történelmileg és érzelmileg is sokkal kitettebb a szír helyzetnek. Félretéve azt a nyilvánvaló stratégiai baklövést, hogy Ankara 2011-ben egyszeriben ellenségnek nyilvánította Aszadot, tény, hogy Törökország nem támogathatja azt a szélsőbaloldali kurd szervezetet Szíriában, melynek törökországi szárnya ellen harminc éve kvázi hadat visel. Emellett pedig ott vannak neki a határ menti hegyek népéből toborzott türkmén milíciák, akik bármekkora ostobaságot is csinálnak, megvédeni őket erkölcsi kötelessége. Mindez persze egyértelműen az ISIS malmára hajtja a vizet, ami miatt Ankara igen sok kritikát kap.
Ankarából nézve tehát – bármilyen abszurd –, a sivatagi területeken garázdálkodó és időnként kurdokat megtámadó ISIS tűrhetőbb és belbiztonságilag nézve kockázatmentesebb opció, mint egy marxista kurd autonómia a déli határon, valamint a türkmének elleni esetleges bosszú Aszadék részéről. Moszkva és bármely távolabbi régió, így hazánk számára pedig ugyanilyen egyértelmű, hogy az ISIS és a szélsőséges iszlamista szervezetek jelentik a legnagyobb veszélyt, melyet meg kell fékezni. Moszkva pedig neki is állt a nagy munkának, nem kímélve az ISIS-től nem kellően elhatárolódó szervezeteket sem.
Így aztán célpontjába kerültek a Törökországgal szomszédos területeken élő türkmének is, akik szintén nem voltak válogatósak abban, kivel fogjanak össze Aszad ellen (Törökország és Szíria közt mindig is volt egy területi vita, ami miatt a türkmének helyzete sosem volt túl kedvező Szíriában). Oroszország szemszögéből érthető volt az érvelés, hogy ők csak a szélsőséges iszlamisták szövetségeseit bombázzák, Ankara viszont nem fogadhatta el, hogy a türkméneket sérelem érje.
A dolgok persze nem hirtelen fordultak válságosra. Oroszország hetekig támadta a türkmén területeket, mire Törökország többször is jelezte, hogy az orosz gépek túl közel repülnek a török határhoz és hogy véleménye szerint az oroszok nem az ISIS-t bombázzák. A török sajtóban közben egyre több hír jelent meg arról, hogy az orosz támadások célpontjai a szíriai türkmének, gyorsan kiváltva az emberek rokonszenvét a kis türk népcsoport iránt. Ilyen körülmények között került sor az orosz gép lelövésére, melynek körülményei máig tisztázatlanok.
Az oroszok szerint nem repültek be a török légtér fölé és figyelmeztetés nélkül lőtték le a gépet. A török álláspont szerint ugyanakkor többször is figyelmeztették a repülőgépet, majd az pár másodpercig érintette is a török légteret, mielőtt lelőtték. Miközben mindkét félnek sikerült „megtalálnia” az őket igazoló bizonyítékokat, az egész ügy betetőzése az ejtőernyőn ereszkedő orosz pilóták egyikének megölése volt a türkmén milíciák által, akik, helyből verbuválódott szabadcsapatokként nem kizárt, hogy egyáltalán nem tudták, kivel sikerült ujjat húzniuk.
Kinek volt igaza?
Az eset után mind az orosz, mind pedig a török közvélemény bosszúért kiáltott, Moszkva és Ankara pedig egyaránt saját igazát védte. Az orosz vezetés szerint a törökök hátba döfték őket és a terrorizmus elleni harcot, míg a törökök körömszakadtáig állították, hogy nem is tudták, milyen nemzetiségű gépet lőnek le és egyébként is már többször figyelmeztették Moszkvát. A valós történések azonban egyhamar már aligha fognak kiderülni, ahogy azt is nehéz lesz megállapítani, ki járt közelebb az igazsághoz a diplomáciai csatározások során.
Elvitathatatlan, hogy az ISIS elleni harchoz eddig Oroszország tette hozzá a legtöbbet, ezzel Törökország nem is versenyezhet. Az is tény ugyanakkor, hogy Oroszország nem éppen válogatott a célpontok kijelölésekor, egyaránt megbombázott ISIS-harcosokat és ártatlan civileket. Nem lehet letagadni, hogy a törökök többször jelezték Moszkvának: baj lesz, ha sokáig repül az Ankara számára érzékeny térségek fölött, az oroszok mégis a török határ közelében a türkméneket bombáztak. Ugyanakkor az is igaz, hogy még ha ignorálták is Ankara kérését, a repülőgép lelövése teljesen indokolatlan és eltúlzott volt. Igaz, ha Moszkva nem bőszíti a törököket heteken át, valószínűleg nem került volna sor ilyen lépésre. Sokáig lehetne érveket sorolni a felek mellett, tanulság alighanem csak annyi van: ha két nagyhatalom elbízza magát és nem figyel a másikra, abból bizony nagy gond lehet...
Mi jöhet most?
Noha Törökország az eseményeket követően ragaszkodott hozzá, hogy a gép kilövése igazolható volt, látványosan bánták, hogy ilyen helyzetbe kerültek és próbáltak békülékeny hangnemet megütni a haragra gerjedő Moszkvával szemben. Az ankarai vezetés próbálkozásai már mérsékeltebben szivárogtak le a török sajtó és közbeszéd szintjére, ahol tetőfokára hágott az oroszellenes hangulat. Éppen úgy, ahogy a Fekete-tenger másik oldalán a törökök megleckéztetését kezdték követelni a kormánytól. Nem kellett sok idő, hogy az orosz sajtóban olyan képek jelenjenek meg, melyeken Recep Tayyip Erdoğan török elnök fia az ISIS-szal üzletel, míg a török sajtó egy az ISIS és Aszad közötti ügyleteket bonyolító, magas kapcsolatokkal rendelkező orosz állampolgárt vélt találni...
A botrány eredménye: a török gazdaságnak azonnali veszteségeket okozó szankciók az orosz oldalon, közös energetikai projektek lelassulása és hangos kardcsörtetés a török oldalon – a háttérben diplomáciai próbálkozásokkal, hogy Moszkvát kiengeszteljék. A következmények azonban hosszabb távra is kihathatnak. Egy ilyen összecsapás arra sarkallhatja Ankarát, hogy újra közeledni kezdjen a nyugathoz, valamint annak barátaihoz. Ez pedig az uniós integráció gyorsításával meg is kezdődött. Kérdés, mit nyernek ezzel a felek?
Röviden: semmit. Oroszország számára kétségtelenül veszteség, ha Törökország távolodik tőle. Azon túl, hogy veszélybe kerül a kijárata a Földközi-tengerhez, stabil üzleti partnertől esik el. Ám talán ezeknél is súlyosabb probléma az, hogy egy olyan ország távolodik el tőle, mely sok tekintetben szövetségese lehetne a nyugati, liberális, hazug multikulturalizmust hirdető társadalmak elleni harcban. Hasonlóan komoly problémát jelenthet a válság Ankarának, ahol már most a török GDP-ben megjelenő veszteségeket eredményeztek az orosz szankciók, mivel Törökország eddig éppen abból húzott hasznot, hogy az európai elvárásokra fittyet hányva kereskedett az oroszokkal. Most azonban eleshet a jó szomszédság nyújtotta előnyöktől, ráadásul arra kényszerülhet, hogy nyugat felé keressen barátokat, ami, ismerve a konzervatív török vezetés társadalmi elképzeléseit, aligha lehet zökkenőmentes. Törökország ezzel a válsággal csak veszíteni tud.
Kinek szurkolunk tehát?
Bár az interneten rohamosan terjednek azok a viccesnek szánt képek, vagy „eltitkolt világpolitikai összefüggésekre” rámutató álhírek, melyek egyik, vagy másik fél alapos móresre tanítását szorgalmazzák, egy dologban biztosak lehetünk. Nekünk, magyaroknak egyáltalán nem érdekünk, hogy Putyin „odavágjon végre a törököknek”, vagy Erdoğan „leszedjen” még egy-két orosz gépet. Sem Oroszország, sem Törökország „nem játék” és nem is igazságosztó, vagy világcsendőr. Ezek az országok nagyhatalmak, számunkra elképzelhetetlen anyagi és katonai erővel rendelkező konglomerátumok, melyek nem jó, vagy rossz ügyekért, hanem saját nemzeti érdekeikért küzdenek. Úgy, ahogy kicsiben nekünk magyaroknak is tennünk kellene a magunk eszközeivel, akár viharos időkben, akár kényelmes helyzetben. Az pedig, hogy előttünk viharos, vagy nyugalmas idők állnak-e, nagyban függ e két nagyhatalomtól. Szurkoljunk tehát annak, hogy sikerüljön kiegyezniük és ne kelljen újra oldalt választanunk, ahogy kellett már oly sokszor történelmünk során.
Szalay Szabolcs