Vértesy László egyetemi docens, a Civitas Intézet vezérigazgatója a Heti Válaszban a német újraegyesülés jelentette gazdasági kihívásokról, és ezek kezeléséről írt. A közgazdász kutató rámutat, hogy az NSZK és az NDK között 1990-ben hatalmas fejlettségi különbség volt. Hiába voltak a keletnémetek a KGST gazdasági mintadiákjai, hiszen a nyugati országrész meg a piacgazdaság éllovasa volt. Jellemző adat, hogy míg
az NDK háztartásainak kevesebb, mint ötödében volt telefon, ez az arány az NSZK-ban 90 százaélk felett volt.
A szakadék a hétköznapokban elsősorban a jövedelmek terén mutatkozott meg.
Az ország nyugati felében 85 százalékkal volt magasabb az átlagbér,
így nem csoda, hogy Közép-Európa első nagy elvándorlási hullámát azok a keletnémetek adták, akiknek nem kellett az uniós csatlakozásig várniuk arra, hogy a kontinens szerencsésebb felén vállalhassanak munkát. 1989 és 1991 között,
mindössze három esztendő leforgása alatt 800 ezer ember vándorolt át az NSZK egykori területére.
A szövetségi kormány felismerte, hogy ha nem sikerül kiegyenlíteni a bérkülönbségeket, egész tartományok ürülhetnek ki, máshol viszont komoly válságot idézhet elő a hirtelen bőségesen rendelkezésre álló olcsóbb munkaerő. 1990 és 1994 között a Német Egység Alap keretében több mint 82 milliárd eurónak megfelelő pénzt fordítottak a problémák ambuláns kezelésére, és a programot a mai napig folytatják. 2015-ig összesen
1,6 billió eurót költöttek az ex-NDK-s területek fejlesztésére.
A '90 után villámgyorsan összeomló keletnémet ipar újraélesztése céljából - akárcsak a legtöbb volt kommunista országban - adókedvezmények-és mentességek sorát ajánlották fel a multinacionális cégeknek. Ám - ellentétben az egykori keleti blokk nagy részével - Berlin nem csak a munkahely teremtésre fektetett hangsúlyt, a fő cél a bérszakadák áthidalása volt.
A támogatási összegek kétharmadát szociális kiadásokra és a jövedelmi különbségek csökkentésére fordították.
A keleti területeknek nyújtott segítség egyik fő motorját a Németországban kifejezetten befolyásos szakszervezetek jelentették. Az érdekvédők bölcs előrelátással vállalták a "szolidaritási adó" jelentette plusz terheket, mert
tudták, hogy a keletről özönlő olcsó munkaerő sokkal jobban leszoríthatja a fizetéseket, mint amennyivel több adót kell így fizetni.
A program a kétezres évek elejére sikerrel járt, a nyugatra vándorlást sikerült minimálisra csökkenteni. Mára a két országrész közötti jövedelmi különbségek is drasztikusan csökkentek. A versenyszférában húsz, az állami szektorban mindössze öt százalékosra sikerült mérsékelni az eltérést. A volt NDK-ban - ahol az életszínvonal a nyolcvanas években alig volt magasabb, mint nálunk - jelenleg
havi 2500 euró (mintegy 780 ezer forint ) a bruttó átlagbér.
Németország az elmúlt negyedszázadban tehát csillagászati összegeket költött az országon belüli bérunió megvalósítására, ám
gazdasága a hatalmas ráfordításokkal, sőt a lakosságra kirótt plusz terhekkel együtt is szinte végig szárnyalt.
És ha ezeket a kiadásokat megspórolják, egy kettészakadt, súlyos belső feszültségekkel, szociális problémákkal és belső népvándorlással küzdő ország aligha lett volna képes ilyen teljesítményre.