Az elmúlt napokban látványosan összezavarodott a kormányzati kommunikáció azután, hogy Altusz Kristóf helyettes államtitkár egy máltai lapnak elkotyogta: a kormány 1300 migránst engedett be az országba.
Orbánék 2015 óta arra építették a politikájukat, hogy
a migrációt egy Magyarországot és a keresztény kultúrát letaroló inváziónak állítsák be.
Nógrádi György, Földi László és Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértők naponta mondták el tucatszor a kormányzati sajtónak, hogy lényegében már háború van, és a migránsok elárasztják egész Európát, a terrorveszély pedig mindennapossá válik.
A kormányzati propaganda kiirtotta kommunikációjából a menekültstátusz fogalmát, a genfi egyezményről pedig nemhogy nem hallottunk tőlük eddig, de azokat a szervezeteket, amelyek a menekültügyi egyezmények betartására hívták fel a figyelmet, „sorosbérencnek”, Soros György ügynökeinek bélyegezték meg.
Mikor hallottuk eddig, hogy a kormány oltalmazottakról beszélt volna?
Egyszer sem.
Török Gábor politikai elemző Pintér Sándor belügyminiszter szerdai sajtótájékoztatója után meg is jegyezte a Facebook-oldalán, hogy kormánypárti politikus még nem mondta ki ennyiszer az elmúlt két évben a „menekült” szót.
Helyette azonban napestig ismételték, mantrázták a fülünkbe a migránsveszélyt, dehumanizálva, és már szinte kártékony rovarként állítva be minden egyes az országhatárhoz érkező embert.
Közpénzek milliárdjait költötte el a kormány azt hirdetve, hogy a migránsok nem vehetik el a magyar emberek munkáját. A menekültkvótákról egy költséges népszavazást rendeztek, amely végül érvénytelen lett, de a kormány „új többségről” beszélt, és Orbán Viktor a kis hátizsákjával elindult megállítani Brüsszelt a magyar emberek elutasításával:
nem kérünk migránsokat, nem kérünk kvótákat.
Most mégis ott tartunk, hogy a kormány pont annyi „oltalmazottat” engedett be az országba, mint amennyi menekülteljárási kérelmet kellett volna lefolytatnia a kvóta szerint. Vagyis nem automatikus betelépítésről lett volna szó, hanem arról, hogy Magyarország eldönthette volna, kiket tart valóban érdemesnek a menekültstátuszra.
Röviden: a kormány elutasította a kvótát, majd titokban saját maga teljesítette.
2015-ben még Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter sem beszélt oltalmazottakról, és egész másképp gondolkodott a menekültügyi eljárásról. Hallani sem akart menekültkérelmek elbírálásáról, inkább arról beszélt, hogy nem Magyarország az első uniós ország, melyet a migránsok érintenek, így a Dublini Egyezmény értelmében a menekültügyi eljárást is abban az országban kell lefolytatni, ahol ezek az az Európai Unióba érkeztek.
„Többségük Görögországban lépett az Európai Unió területére, oda kellene őket visszaküldeni”
- fogalmazott Szijjártó. Ennek az agendának a szolgálatában hergelte egész Magyarországot a kormányzati propaganda, hogy a félelemre és az emberek veszélyérzetére építsék fel Orbán Viktor népszerűségét, illetve hős, várvédő mítoszát. Aki nem illeszkedett a kormány hatalmi gépezetébe, aki kritikát mert megfogalmazni, aki ellentmondott bármiben is az orbáni szemfényvesztésnek, az megkapta a migránssimogató jelzőt. De mit mond most a kormányzati propaganda, hogy hirtelen el kell számolni a migránsok (vagy most már oltalmazottak) beengedésével?
„Egy tízmilliós ország számára nem szabad, hogy gondot okozzon 1300 menekült végleges vagy időleges befogadása”
- szögezte le a legnagyobb természetességgel Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője az Echo TV stúdiójában, miközben elvtársai, Huth Gergely, Szentesi Zöldi László és Lovas István fapofával hallgatták. Ha ezt egy hónappal ezelőtt egy nem kormánypárti újságírótól hallották volna, akkor mindannyian rávetik magukat, és egymással versenyezve kiáltanak Sorost.
De elérkezett az a pillanat is, amikor Orbán Viktor elmondta a saját Willkommenskulturját. Magabiztosan, arcrándulás nélkül jelentette ki, a magyar kormány migrációs politikája változatlan, nem fogadnak be migránsokat. Ugyanakkor elismerte, hogy a magyar jogrendszer által befogadott nemzetközi menekültügyi egyezményeknek eleget tesznek, és oltalmat adnak azoknak, akik nemzetközi védelemre szorulnak. Ha pedig erre már nem lesz szükségük, vissza kell menniük oda, ahonnan jöttek.
Mit mondott Pintér Sándor szerdán?
Arról beszélt: a magyar állam segíti a befogadott migránsok mindennapi életét és külön szabály van arra, hogyan és milyen módon, mennyi készpénz adásával
támogatják az oltalmazottaknak a beilleszkedését.
Orbán azt is megpróbálta megmagyarázni: mi a különbség a migránsok és a valódi menekültek között, annak ellenére, hogy ezt a különbséget pont a kormány kommunikációja törölte ki a közbeszédből az elmúlt években. A miniszterelnök most mégis azt mondta:
az oltalmazott emberek abban különböznek az „országhatárt letaroló” illegális migránsoktól, hogy először „bekopogtatnak az ajtón” és közlik, hogy védelemre szorulnak.
Ennyire egyszerű. Jöhet mindenki, aki kopogtat és oltalomra szorul.
Ennyire egyszerű volt kezdetben Angel Merkel német kancellár menekültügyi politikája is, aki minden menekült, ha úgy tetszik oltalmazott számára nyitott kapukat hirdetett. Orbán Viktor kopogtatós menekültügyi politikája nem sokban tér el a német kancellár kezdeti Willkommenskulturjától.
Hogy ez az új megközelítés mennyiben különbözik attól a beszédtől, amelynek mantrázására milliárdokat költöttek el, és amiért másokat lehazaáruloztak, illetve ügynököztek, a közvélemény számára sem bonyolult talány.
Nagyon úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány ásott egy mély árkot a magyar közbeszédnek, majd amikor belelökte, megcsúszott, és maga is beleesett, most pedig kétségbeesve próbál besározott arccal kimászni belőle.