Minden létező tekintélyt elutasító és kifigurázó, drogos nihilista amerikai rocksztár volt. Én annyi idős koromra, amiben ő világhírű lett, már végérvényesen elköteleztem magam azon értékek mellett, amiket ő egész rövidre szabott életében megkérdőjelezett. Amikor meghalt, ő 27 éves volt, én 11. Talán azt sem tudtam, hogy létezik, ha igen, akkor is sokkal jobban érdekelt a Kacsamesék, meg a G.I. Joe, mint a Nirvana. Mégis: később kevés előadó volt akkora hatással rám, mint ő.
Mert, amikor meghallom a Rape me, a Come as you are, vagy a Lithium első másodperceit, akkor
valami történik bennem.
Akkor ott ülök újra a művház udvarán az ütött-kopott padokon, kezemben a 400 forintos vörösbor, nagyon szeretem a barátaimat és nagyon utálom a világot. Cinikus vagyok, mert persze mindent tudok már a világról, és dühös vagyok, mert nem értek belőle semmit. Szerelmes vagyok, és nagyon sajnálom magam, mert nem szeretnek... Amikor igen, akkor meg azért. Múltam még nincs, jövő nincs, csak az itt és a most van. A művház, a padok, a rossz bor, és a remek barátok. És nem ért meg senki, de senki ezen a földön, csak az az évek óta halott seattle-i srác. Aki pont annyira szart a világra, mint én, és mégis, pont annyira dühös volt, hogy a világ ilyen szar hely, mint én. Kamasz vagyok.
Kurt Cobain is kamasz volt. Egy életen át. Talán ezért volt zseniális. Talán ebbe pusztult bele. Talán ezért lett legenda. Nem volt ideje felnőni. Nem hagyott magának. Mi, akik rajongtunk érte, hagytunk. Felnőttünk. Jobb pillanataimban elhiszem, hogy nekünk volt igazunk. A rosszabbakban meg segít a Nirvana...