Milyen tréfás a sors keze, hogy éppen a sajtószabadságról rendezett konferencia napján tartotta a miniszterelnök ritkaságszámba menő sajtótájékoztatóját, ahová a kellemetlenkedő ellenzéki újságírók jelentős részét ismét nem engedték be. Bár még mindig jobban jártak, mint Szabó Tibor Benjamin, az Athaneum Kiadó igazgatójának török kollégái, akiktől 2014 óta kérdezgették a nemzetközi rendezvényeken, hogy mi folyik az országukban, ám mindig derűlátóan nyilatkoztak, hogy az ő rendszerük sosem jut el odáig, mint Oroszország.
„Európában élünk, itt olyan nem történhet meg”
– mondták egészen addig, míg Erdogan börtönében nem találták magukat. Így nem szabad figyelmen kívül hagyni a folyamatokat, mi sem ringathatjuk magunkat abba a képzetbe, hogy „mi az EU-ban élünk, itt olyan biztos nem történhet meg”, mert ahogy látjuk a vörösvonal (az Európai Bizottság elnöki székére pályázó néppárti Manfred Weber a CEU elűzéséről mondta, hogy egy olyan vörös vonal, amit Orbán nem léphet át, majd gond nélkül átlépte) is mindig kijjebb tolható.
A magát a szocializmus után ismét egy összeszorított világban érző, a gondolat szabadságát firtató Horn Gábor felszólalása után a könyv szerkesztője, Filippov Gábor szintén a vörösvonallal folytatta. Szerinte Magyarországon ugyanúgy folyamatos az eszkaláció, mint az ezredfordulót követő évek Oroszországában, így „a könyv azt az élményt nyújtja, mintha magunkról olvasnánk”.
Ha lehántjuk az orosz díszletet még a szereplők is behelyettesíthetők a magyar politika szereplőivel. A kérdés csak az, hogy a végkimenetele is ugyanaz lesz-e. Van-e esély a politikai erőszak eszkalálódására és elérhet-e Magyarország a teljes autokráciába vagy az EU-nak van akkora ereje, hogy korlátot állítson ezek elé?
Magyarországon még valódi ellenzék van
Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere szerint a decemberben elindult nagy tiltakozási hullám ellökheti a rendszert az erőszak felé, de Krekó Péter a Political Capital ügyvezető igazgatója úgy véli, hogy a rendszerrel szembeni ellenállásnak még így is sokkal nagyobb lehetősége van Magyarországon, mint Oroszországban.
A két rendszer hasonlóságait a moderátor, Veiszer Alinda Anne Applebaum három pontjával vázolta fel: a civilek kriminalizálása, a média átvétele és az oligarchák szerepe. Balázs Péter, korábbi külügyminiszter valamint Sz. Bíró Zoltán, történész és Oroszország-szakértő azonban óva intettek attól, hogy csak a hasonlóságokat keressük a két rendszerben. A két ország jelentősen eltérő geopolitikai szerepe miatt nem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy a magyar folyamatok ugyanoda vezetnek, mint Oroszországban, még akkor sem, ha kétséget kizáróan a hatalmi dinamika hasonló. A történész szerint a magyar sajtó által oligarcháknak titulált személyek például a nyomába sem érhetnek a valódi orosz oligarcháknak, valamint az állam által uralt média sem olyan repetitív mint hazánkban. Emellett Putyin nem is vállalja magára a propagandát úgy, mint Orbán Viktor, így személye is sértetlen maradhat.
Győrffy Dóra, a PPKE és a Corvinus Egyetem tanára viszont úgy látja, hogy éppen abban a korszakban járunk, amikor Putyin hatalma meginoghat. Az új felmérések azt mutatják, hogy ugyan a 14-18 éves korosztály 88%-a még Putyin-támogató, de egyre többen okolják őt a negatív dolgokért is, ami eddig nem volt jellemző. Az igazi veszélyt azonban az jelentheti számára, ha a külpolitikájából adódó szankciók elkezdik komolyabban érinteni az elitet, akiknek az orosz vagyon egyharmada a kezükben van, annak 75 százaléka pedig külföldi offshore számlákon pihen.
A hatalom megdöntése Sz. Bíró szerint Oroszországban már elképzelhetetlen demokratikus úton, mert a rendszer teljesen kiépült és a választásokat bármikor manipulálhatják, valamint Putyin már nem tudná biztosítani a távozása utáni sérthetetlenségét, ha nem az általa választott utód örökölné a hatalmat. Krekó Péter pedig úgy véli, hogy szerencsére Magyarországon még mindig nem jött el az a pont ahonnan visszafordíthatatlanok a folyamatok, így a hatalom leváltására még van esély választások útján.
A tiltakozások is megmutatták, hogy idehaza még valódi ellenzéke van Orbánnak a Parlamentben, nem úgy, mint a Dumaban ülő ellenzékimitátorok.
„A románok nem találkoztak még Havasi Bertalannal”
A rendezvény második blokkjában hét olyan újságíró beszélgetett a média szerepéről és lehetőségeiről, akik közül öt épp politikai okokból veszítette el az állását az elmúlt években.
„A Népszava kérdezett rá arra, hogy bizonyos újságokat miért nem engedtek be a sajtóeseményre, mire Kovács Zoltán szóvivő azt reagálta, hogy pártsajtót nem engednek be. Aztán a következő kérdező a 888 vagy az Origo volt.”
- mutatott rá György Zsombor a Magyar Hang főszerkesztője a kormány képmutatására a miniszterelnök mai sajtótájékoztatója kapcsán. Elmondta, hogy ők is előrébb jutottak, mert legalább egy elutasító választ kaptak a megkeresésükre, eddig még ennyi sem volt jellemző.
Emiatt felmerült a kérdés, hogy az ellenzéki újságíróknak egyáltalán kell-e asszisztálniuk ehhez és biodíszletnek elmenniük a kormányzati sajtótájékoztatókra.
Stumpf András, a Válasz Online újságírója, Pető Péter, a 24.hu és Lakner Zoltán a 168 óra főszerkesztő-helyettese azon az állásponton voltak, hogy mindenképp meg kell próbálni, akkor is ha nem kapnak a kérdéseikre érdemleges választ, mert bármilyen reakció is érkezik, az felhasználható, vagy egy hazugság leleplezésére vagy arra, hogy az olvasók lássák hogyan állnak a politikusok a sajtóhoz, ami őket kívánja hitelesen tájékoztatni. Így, ha egy ellenzéki újság átmegy a kormányzati rostán, kötelessége odamenni és a szakma képviseletében jól kérdezni.
Parászka Boróka a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője szerint egy más rendszerben más utakat kell találnia az újságíróknak, ahogyan Anna Politkovszkaja is tette. Ha nem helyezik nyomás alá az újságírók a politikusokat, akkor maguk feletti hatalmat adnak a kezükbe. Elmondása szerint a román sajtóban elképzelhetetlen, hogy ne kérdezhessék a miniszterelnököt és ne legyen annak folyamatosan az arcában a kamera.
„A románok nem találkoztak még Havasi Bertalannal”
- ütötte le a felvetést Pető Péter.
György Zsombor kiemelte, hogy nem is ez lenne a legfontosabb, hiszen a valóság nem ezeken a sajtótájékoztatókon tárul fel, hanem akkor, ha elhagyják azt a közeget és kilépnek Budapestről is. Parászka szerint még fontosabb látni az országon kívüli folyamatokat is, mert nem csak a rendezvény aktualitását adó könyvet író újságírónő esett a politika áldozatául, hanem a tavalyi évben rekordmagas (54 fő) volt az újságírógyilkosságok száma, úgy, hogy ezek az emberek nem a hadszíntereken vesztették életüket, hanem illiberális országokban. Szerinte már a szaúdi, a máltai és a szlovák újságírók meggyilkolása is annak a jele, hogy növekszik a nyomás a független médián.
Kálmán Olga arról beszélt, hogy átalakult a politikai újságírás, az újságírók kényszerülnek véleménynyilvánításba a politikusok helyett, mert azok már nem vállalják fel a vitákat. Lakner levezette, hogy amikor a politikusok elkezdtek eltűnni a vitákból, akkor először megjelentek a politikai elemzők és a szakemberek, majd mikor őket billogozták, akkor az újságírók vették át a szerepüket. Kálmán Olga mint a legnézettebb ilyen hazai vitaműsor egykori vezetője elismerte ezt a folyamatot és elmondta, hogy annyira esélytelen volt a politikusokat vitára hívni, hogy nem csak kormánypárti és ellenzéki nem ült le egy asztalhoz, de ellenzéki ellenzékivel és kormánypárti kormánypártival sem volt hajlandó vitába szállni.
Stumpf nem abban látja a problémát, hogy újságírók véleményt mondanak, sokkal inkább abban, hogy a határok teljesen elmosódtak. A kevés forrás miatt a szerkesztőségek rákényszerültek, hogy a ténycikkeket és a publicisztikákat is ugyanazon szerzők közöljék, ami nem túl szerencsés. Szerinte az újságírás célja az igazság feltárása, míg a propagandáé a haszonszerzés. Ezt azonban a mai politikai elit nem választja szét és az igazi sajtót állítja be sokszor fake newsnak.
Az újságírás és a propaganda közötti határvonalat pedig fent kell tartani. Ezért nem megy be sem ő, sem György Zsombor vitázni a fideszes propagandistákkal.
Pető, aki elfogadja az ilyen meghívásokat erre annyival reflektált, hogy így be tud vinni egy másik buborékba olyan információkat, amik egyébként nem jutnának el a kormányzati média közönségéhez, ami azonban nagyon fontos az egyre szűkülő médiatérben.
A Magyar Nemzet és a Heti Válasz beszántása után létrejött szerkesztőségek, a Magyar Hang és a Válasz Online is próbálja rászoktatni az embereket arra, hogy a rendes újságírói munkához hamarosan csak pénzért lehet majd hozzájutni. Nehéz vállalkozás ez, mert az Index az elmúlt 20 évben arra szoktatta rá az embereket, hogy ez ingyen jár. Az illiberális berendezkedésnek köszönhetően egyelőre úgy fest, hogy pár éven belül ingyen már csak a propaganda marad.