A mai napig Magyarország egyik legsúlyosabb problémája a roma integrációt megvalósítani képtelen politikai elit, amely ismét eljutott arra a szintre, hogy még a probléma megnevezésére sem hajlandó, és menekül mindennemű megnyilatkozástól a témában. Pedig még a függők közt is köztudott, hogy tagadással sosem lehet kikecmeregni a drog által egyre reménytelenebbé váló valótlan valóságból. Ahogy tagadással a tönkretett társadalom sem képes felépülni lesújtó állapotából. Ezért is szívszorító, mikor egy derűlátásra okot adó projekt porba hullását nézzük végig, ami kötél lehetett volna a szakadékban, ám hiába értek fel rajta a rászorulók egészen a szirtig, senki nem nyújt nekik kezet az utolsó méteren, sőt vannak, akik inkább visszataszítanák őket a mélybe.
Pilismaróton járunk, ahol évekkel ezelőtt öt család kapott lehetőséget rá, hogy állami támogatás segítségével jobb életet teremthessen magának.
„Ez egy példaértékű projekt, hallottam már több telepfelszámolási és felzárkóztatási programról, ami csődbe fulladt, de ezek a családok mindent betartottak, dolgoznak, a gyerekek iskolába járnak, sőt van köztük osztályelső is”
– meséli lelkesen a település alpolgármestere, Dávid Éva, aki a helyi iskolában nemcsak a családok gyerekeit, de még szüleiket is tanította. A szociális bizottság vezetőjeként az önkormányzat képviseletében még 2011-ben kapcsolódott be az Amari Kris Cigány Szervezet által elnyert projektbe, amit a Szociális és Munkaügyi Minisztérium írt ki. Segített a programban részvevő családok kiválasztásában és az önkormányzat vállalta azt is, hogy minden család egyik tagját közfoglalkoztatottként alkalmazza, ha szükséges.
„Ez nem tartott sokáig, ezek az emberek tényleg ki akartak törni és fél éven belül mindenki talált magának munkát, azóta is dolgoznak.”
Ami az önkormányzat feladata volt, azt lelkiismeretesen végre is hajtotta, nem úgy, mint a szervezet, akinek 2016 decemberében át kellett volna adnia a házak tulajdonjogát a lakóknak. Ehelyett szinte elérhetetlenné váltak, a házakra adósságot halmoztak, ami miatt már a végrehajtók kopogtatnak az ajtón.
„Lessük a kaput, hogy mikor jönnek ide, mikor lakoltatnak ki és még tenni sem tudok ellene, mert nem az én hibámból történik. Ha még nekem lenne adósságom… akkor tehetnék, de a ház még nincs is a tulajdonomban, így a végrehajtó szóba sem áll velem”
– mondja Sándor, az egyik károsult, hozzátéve, hogy az egy dolog, hogy az ingatlant nem kapta meg hivatalosan, de még a földhivatalba sincsen bejegyezve. Az Eszközkezelő is csak a telket követeli. Mikor kiérkeztek és megtudták, hogy van rajta ház is, csak annyit mondtak:
Kérdés azonban, hogy egy állami projekt esetében ez hogyan fordulhat elő. A legjóindulatúbb feltételezés szerint, mivel annak idején alig találtak kivitelezőt, aki 45 millióból felhúzta volna a házakat, így az építkezés megkezdésekor már csúszásban voltak és nagyon sietni kellett, hogy határidőre át tudják adni az ingatlanokat, ezért az Amari Kris későbbre halasztotta a földhivatali ügyintézést. Akkoriban még kiadhatták a lakhatási engedélyt az ingatlan utólagos bejegyzésével is, ám ez a bejegyzés végül vagy szándékosan, vagy véletlenül, de elmaradt. Most pedig a lakók nem tudják, mihez kezdhetnének, hiszen senkinek nincs hová mennie, mivel a programban való részvétellel vállalták, hogy elbontják egykori otthonaikat. Teljesen mindegy, hogy az csak egy pajta volt vagy lakás, évekkel ezelőtt mindet eldózerolták.
Dávid Éva alpolgármester nemcsak kötelességből próbál minden segítséget megadni az érintetteknek, de személyes felelősséget is érez. Ugyanis Szabina, aki egykori diákja volt, a szerződés aláírása előtt kikérte a véleményét, hogy van-e bármi, amitől tartania kéne a projekttel kapcsolatban.
„Mit mondhattam volna? Állami pénz, a minisztérium támogatja. Tudtam, hogy végig tudják csinálni, így hát azt mondtam, nem létezik, hogy ha mindent betartanak, rosszul jöjjenek ki belőle. Még most is azt gondolom, hogy ha a minisztérium adta a pénzt, akkor nem bukhatnak a családok”
-mondja hitetlenkedve a tanárnő, aki továbbra is úgy véli, amennyiben a szervezet mindent helyén kezelt volna, akkor ez a 96 milliós projekt példaként állhatna a felzárkóztatási programok előtt. Ezt a minisztériumnak is elmondta, ugyanis, miután elmaradt a házak átadás-átvétele, időpontot kért az akkori szociális ügyekért és társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkárhoz, Sztojka Attilához. A találkozón mindkét fél addig nem hallott információk birtokába jutott. A családok például ekkor tudták meg, hogy az Amari Kris felfüggesztés alatt áll beszámolási és elszámolási kötelezettségeinek elmulasztása miatt, hogy az ingatlanok még mindig nincsenek bejegyezve a földhivatalnál valamint, hogy 2014-ben 605 ezer forintot terheltek a házakra, ami mára a kamatokkal 2 millió körüli összeget tesz ki. Emiatt a végrehajtás.
„Kifizetném én a részem, de mi a garancia, hogy a ház egyszer az enyém lesz?”
– kérdi Sándor, jogosan. 2017-ben egyszer már majdnem fizettek. A szervezet vezetője akkor azt mondta nekik, hogy utalják át az összeget az ügyvédjének, majd ezután megkezdi a házak hivatalos átadását. Éva ezt csak abban az esetben támogatta volna, ha a pénz átadásával a lakók nyomban megkapják a tulajdoni lapot, de a szervezet ebbe nem ment bele. Pedig az összeg rendelkezésre állt. A szerződés takarékosságra is kötelezte a résztvevőket, így öt éven keresztül minden hónapban ötezer forintot kellett félretenniük, hogy amikor majd a ház a tulajdonukba kerül, fedezni tudják a felmerülő adminisztrációs vagy javítási költségeket.
„Félünk. Nehéz körülményeink voltak, mikor összejöttünk az asszonnyal, nem szeretnénk oda visszaesni. Dolgozunk rendesen, felváltva, hogy a gyerekekkel is mindig legyen itthon valaki”
– Szabina férje kétségbeesetten keresi a segítséget, mert annak ellenére, hogy mindent betartottak, amit a szerződésben vállaltak, a szervezet arra hivatkozik, hogy nem teljesítették az előírtakat. Igaz, jegyzőkönyvet, feljegyzést a mulasztásokról nem tudnak mutatni és nem is jelezték soha senki felé, hogy baj lenne a családokkal, pedig lehetőségük lett volna rá. Annál is inkább hihetetlen az állításuk, mert alig néztek feléjük. Azzal sem voltak például tisztában, hogy az egyik szerződő fél, aki kiskorú fiával költözött az egyik ingatlanba idő közben elhalálozott, a fiú pedig felnőtt. Az ő esete így még bonyolultabb lesz, amennyiben sikerül egyszer a végére járni az ügynek.
Az egyik család már két éve pereskedik a tulajdonjogért. Az ő ügyvédjüket rászorultsági alapon az állam finanszírozza, a többiek viszont nem számítanak már rászorulónak, így önerőből kéne fizetniük az ügyvédet, de bérükből a gyerekek nevelése mellett nem telik rá.
A családok legutóbb Nunkovics Tiborhoz, a körzet nemrégiben a parlamentbe kerülő jobbikos képviselőjéhez fordultak segítségért. A politikus lapunknak elmondta, a beszélgetésekből számára az derült ki, hogy az a szervezet, ami magára vállalta ezt a projektet, nem végezte el azt a munkát, amit kellett volna.
„Az eddig hallottak alapján gyanítom, hogy az alapítvány miatt jutott idáig ez a dolog, de az államnak is jobban kellett volna ellenőriznie a saját projektjét. Pláne azután, hogy a program lezárultával a családok még jelezték is a minisztérium felé, hogy nincs minden rendben.”
A képviselő most megpróbál egy újabb találkozót összehozni a családok, az önkormányzat és az illetékes minisztérium államtitkára között, mert úgy véli, a minisztérium is információhiányban szenvedhet a projekt kapcsán. Mindemellett szeretne nekik ügyvédet is szerezni, hátha sikerül megakadályozni a kilakoltatást, ameddig nem tisztázódik a helyzetük.