Tegnap úgy indult, hogy elég kevesen fognak tüntetni Erdogan budapesti látogatása ellen. Aztán úgy alakult, hogy sokkal többen lettek. Pedig a nagy többség csak haza szeretett volna jutni.
Én sem mentem ki a tiltakozó demonstrációkra. No, nem azért, mert egy percig is büszkeséggel töltötte volna el honfiúi szívemet, hogy egy saját nemzetétől a szabadságot elorzó, egy másik népet pedig tűzzel-vassal irtó gazember fővárosunkba látogat. Hanem azért, mert a zsarnokokkal és/vagy háborús bűnösökkel olykor muszáj parolázni és ilyenkor a diplomácia évezredes törvényei alapján úgy kell tenni, mintha a kezük nem lenne iszamós a vértől és mocsoktól. Erre nálunk lényegesen jelentősebb hatalmak vezetői is rákényszerülnek. Persze ettől még semmiképp sem felesleges felhívni a figyelmet rá, ha az ember hazájában egy-egy ilyen látogatás alkalmával ideiglenesen megnő a morális radioaktivitás Csak, hát ez azon nem változtat, hogy, ha egy diktátor geopolitikailag megkerülhetetlen országot gyűr maga alá, akkor bizony szóba kell állni vele, és időnként sajnos vendégül is kell látni. Viszont, hogy ezt hogyan tesszük, az nem mindegy. Nagyon nem.
Kína kapcsán éppen pár napja írtam meg, hogy nem volna racionális, ha az emberi jogokat szelektíven érvényesítő rezsimek mocskát éppen egy kis közép-európai ország csapná ki eléjük az asztalra. De nyíltan támogatni sok ezer ember meggyilkolását és megnyomorítását ettől még aljasság – és legalább annyira irracionális is, mint a száz százalékban erkölcsi alapú külpolitika.
Hogy Magyarországot a kormány a szíriai kurdok elleni véres hadjárat melletti kiállással e fenti kettő közül melyik kategóriába helyezte el, azt nehéz megmondani. Bár, ahogyan Erdogant Budapesten fogadták, az erősen az utóbbira hajaz.
Külföldi delegációk érkezésekor a magas rangú vendégeket és felmenőiket rendszerint gyakran emlegetjük a dugóban ülve. „Minden ilyen diplomáciai nagyüzem kényelmetlenségeket okoz” - mondta Orbán Viktor péntek reggel a közrádióban. Ez igaz is.
A fél város lezárását minden bizonnyal a török elnök biztonsági stábja kérte, éspedig nem véletlenül. Ha valaki hódító háborút és etnikai tisztogatást indít, annak általában igen sok haragosa lesz. Pláne, ha egy olyan néppel szemben teszi ezt, amelynek tekintélyes számú diaszpórája él világszerte. A kurdok pedig pontosan ilyenek, a nálunk „törökökként” ismert közösség jelentős része is közülük kerül ki. Erdogan tehát joggal tarthatott attól, hogy valaki Budapesten megkínálja a konvoját egy záptojással, vagy valami sokkal veszélyesebbel, így egyszerűbbnek tartották, ha inkább az egész útvonalát lezárják – biztos, ami tuti alapon sokszor órákkal az érkezése előtt.
Szóval igen, érthető a parázás – csak, hát például az ilyen körülmények miatt nem feltétlenül célszerű éppen hódító, meg etnikai tisztogató vezetőket fogadni egy fővárosban. Ha pedig mégis szükségét érezzük ennek, akkor sem szolgáltatunk ki több tízezer embert a délutáni, esti csúcsforgalomban a kedves tárgyalópartner rettegésének, hogy valaki esetleg számon kéri őt a hódításért, meg a tisztogatásért.
Aluljárókba beszorított tömegek, villamosról leparancsolt, metróba visszaordibált utasok, a saját otthonuktól két saroknyira órákon át a hidegben szobroztatott emberek, óvodákban, iskolákban ragadt kisgyermekek, bunkó stílusban leugatott aggódó szülők.
Orbán a rádióban azt mondta, a kormány külpolitikai filozófiája egy szóban összefoglalható: szemmagasság. Mert a magyar ember nem szeret se le, se fel nézni, ha mással találkozik, szereti, ha a viszony szemmagasságú. Hogy a kormányfő milyen magasságú viszonyban tárgyalt a török elnökkel, azt csak ők ketten tudnák megmondani.
És tudja, miniszterelnök úr, a magyar ember ezt a pozíciót nagyon nem szereti – kivéve persze, ha exkluzív vendég egy kormánypárti politikus pünkösdi vigasságában. Csak, hát, azt meg ingyen nem teszi se magyar, se másféle ember, azt rendesen meg kell fizetni. Nem baj, egyszer ezért is meg fognak.