Kezdjük ott, hogy jóval több példát lehetne sorolni arra, hogy miért szakadt el a politikusok nagy része "az emberektől" és miért torzult a valóságészlelésük, de most csak három olyat emelünk ki, amelyek túlnyomórészt csak két okból léteznek még 2018-ban. Egyrészt a politikusoknak (főként ellenzékben, kétharmaddal szemben) valahogyan meg kell magyarázniuk maguknak, hogy van értelme a munkájuknak, másrészt valami olyan dologra lehet hivatkozni a választópolgároknál, amit azok úgysem láttak, így kritizálni sem fogják. Ez utóbbi azért is különösen abszurd, mert elvileg mindhárom dolog arra született, hogy a választókhoz szóljon, és az eddig még senkit nem rémisztett meg, nem gondolkodtatott el, hogy ez valójában nem történik meg.
Tisztelet persze a kivételeknek, mert azért legyünk annyiban megengedőek, hogy mindegyiket lehet jól is csinálni. A probléma csak ott van, hogy ez valahogy szinte soha nem sikerül. Arról nem is beszélve, hogy a magyar sajtó jelentős része (beleértve persze minket is, nagyjából csak a klasszikus bulvárt leszámítva) cinkosan asszisztál is ehhez, és egy furcsa berögződés miatt önsorsrontó módon biztosít felületet érdektelen és/vagy olvasottságot közel sem hozó anyagok számára. Lábjegyzet magunknak: ki kellene irtani a szótárunkból azt a kifejezést, hogy "elfér". Innentől pedig létre is jön az ördögi kör, hiszen a cikk megszületik, a politikus neve és mondatai nyomtatásba és/vagy a netre kerülnek, az ügy tehát sikeresnek mondható, a köz tájékoztatva lett, a munka el vagyon végezve. Ez az egyik legnagyobb politikusi élethazugság.
Sajtóközlemény
Nagy általánosságban két típusát különböztethetjük meg: az egyiket aláírja valaki, a másikat a sajtóosztály jegyzi. Az előbbit többnyire nyugodtan jellemezhetjük úgy, hogy az a szöveg, amelyet ciki lenne Facebookra kitenni, de a sajtónak kiküldeni nem, hiszen szinte úgysem fogja senki szemlézni. Persze előfordul az önkritikára kevésbé fogékonyak esetében, hogy utólag aztán ezt megosztják a közösségi oldalukon is. A progresszívebbek vagy inkább leleményesebbek esetében az is előfordul, hogy előbb publikálják ők, majd utána kérik annak megfuttatását a sajtóosztályuk részéről. Az egészen elvakultak pedig néha utólag még kommentárt is tesznek a posztjuk mellé, amelyben kifejtik, üzenetük fontosságát jelzi az, hogy a sajtó -elhallgatta-.
A második típus, amit a párt nevében küld ki a sajtóosztály, általában azokat a szövegeket takarja, amelyek egyik politikus egóját sem birizgálták fel annyira, hogy névvel jegyezze. Ezeket az aláírás megtekintése nélkül is javarészt könnyen fel lehet ismerni tipikus fordulataik révén, amelyekben felváltva olvashatjuk: felháborodott, megdöbbent, lépéseket sürget, vizsgálatot követel, megválasztása esetén változást ígér, már korábban jelezte, eddig és ne tovább, a magyar embereknek elege van, ezért kell kormányváltás / az ellenzék ezért alkalmatlan, mondjon le, adjon számot, feleljen érte, jó az irány, de. Ezek sem meglepetést nem okoznak, sem nem húznak váratlant, hírértéket nem képviselnek, így sok újságíró egy gyors átfutás után törli őket. Nem úgy az ellenséges sajtóosztály, amely a felé küldött golyózáporra tüzérséget mozgósít, és válaszközleményt ad ki, hasonló tartalmi elemekkel, még hevesebb érzelemmel, még cinikusabbnak szánt módon, ami végül még gyorsabban landol a törölt levelek között.
A műfaj eredetileg arra szolgál, hogy a sajtót tájékoztassa a párttal vagy képviselővel kapcsolatos fontos történésről, hírt adjon valamilyen eredményéről, cselekvési tervéről, megoldási javaslatáról, esetleg ismertesse egy ügy kapcsán a véleményét. Olyat is láttunk már, hogy alig vártuk a szerkesztőségben, hogy megérkezzen már végre, mert várhatóan olyat tartalmazott, amit hírnek nevezhetünk. Ez ritka, de létezik. Ezért létjogosultsága lehet, de szubjektív érzékelésünk szerint tízből egy sajtóközlemény teljesíti be a küldetését, a többi csak képviselői statisztikának, illetve a sajtóosztályokon dolgozók megélhetéséért léteznek.
Amikor pedig mégis feldolgozásra kerülnek közlemények, akkor vagy azon ritka eseteket láthatjuk, amikor a politikusok és sajtóosztályok ráéreznek arra, hogy miben kell megszólalni, vagy csupán uborkaszezon van. Utóbbi esetben ezek olvasottsága a nullához szokott közelíteni, így hiába ringatja magát bárki is abba, hogy ha megszólal, az eljut ahhoz, akinek szánta, mert 2018-ban a megszólalás, megjelenés önmagában még az égvilágon semmit sem jelent. Márpedig az újságíró általában közvetlenebb kapcsolatban van olvasóival, mint az a politikus, aki szeretné megszólítani őket, így bátorkodhatunk azt feltételezni, hogy jobban tudja, hogy mi érdekelheti az olvasóit és mi nem. Ha pedig úgy ítéli meg, hogy a közlemény vagy közleményháború nem volt érdekes, bármennyi sajtós is csapott össze a virtális térben, akkor talán érdemes elgondolkodni azon, hogy változtatni kellene.
Sajtótájékoztató
Ez már egy komolyabb műfaj, nagyobb szervezést is igényel, több embernek a munkája kell hozzá. Ki kell találni, le kell szervezni, oda kell menni, kell technika, ráadásul még azt a kockázatot is fel kell vállalni, hogy a jelenlévő újságírók jelentős részét nem a téma fogja érdekelni, hanem abban az ügyben fognak kérdezni, amin éppen dolgoznak. Éppen ezért plusz munka hárul a sajtóosztályra is, amelyiknek ilyenkor fel kell készítenie az aktuális témákból a képviselőt, vagy legalábbis elé kell tennie a válaszpaneleket. Ez talán a legtökösebb műfaj, nem véletlen, hogy szinte minden politikus futott már bele kényelmetlen helyzetekbe, de abban valószínűleg minden szerkesztőségben egyetértenek, hogy pont ezért sokkal nagyobb a respektje még mindig azoknak, akik ki mernek állni az újságírók elé sajtótájékoztatót tartani, mint azoknak, akik menekülnek az ilyen helyzetek elől.
Ez azonban senkit nem mentesít az alól, hogy normális sajtótájékoztatót tartson. Láttunk már ugyanis ilyet, amikor a politikus röviden, tömören elmondta a tudnivalókat, biztosított lehetőséget kérdezni először a témában, majd más témákban is, végül megköszönte a figyelmet és távozott. Többnyire azonban nem ezt látjuk. Hiába léteznek a nagyobb pártoknál a politikusjelöltek számára kommunikációs képzések, valahogyan az itt megszerzett (?) tudás elszáll, amikor sajtótájékoztatóra kerül a sor. Többnyire elfelejtik azt, hogy velük szemben újságírók ülnek, akik azért jöttek, hogy a lényeget kiszűrjék, lejegyzeteljék, és ha a részleteket érintően van kérdésük, akkor azt feltegyék.
Ebből fakad aztán egyrészt a hosszú-hosszú percekig elnyújtott, részletes és jelzőkkel tarkított helyzetismertetés, amely már csak azért is felesleges, mert ezzel az újságíró tökéletesen tisztában van, sokszor már előre meg is írta, hogy már csak bővítenie kelljen az elhangzott lényegi résszel. Másrészt pedig az íróasztal felett rettentő szellemesnek érzett, de többnyire annak nem minősülő színesítések, amelyeket - néhány ritka esetet leszámítva - úgysem fog senki lejegyzetelni. Pedig a dolog rém egyszerű lenne, ha a politikus eldöntené, hogy mit akar mondani, azt egy mondatba összesűrítené és kinevezné magában tételmondatnak. Ha a tételmondat megvan, akkor azt kevés körítéssel jól ki kell hangsúlyozni, majd a végén megismételni. Kivéve persze, ha céghálókat, bonyolult kapcsolatrendszereket és összefüggéseket akar bemutatni, amiket inkább adjon át kinyomtatva a jelenlévőknek, majd tegye hozzá élőben, hogy ezt ő nyomozta ki és rettentően fel van háborodva. A többség lesz annyira hálás, hogy nem rabolta feleslegesen az idejét és nem rombolta az agysejtjeit, hogy ennyit bele is ír.
Performansz
A pártok a fenti problémákat általában ismerik, csak a szintén fent említett okok miatt nem igazán éreznek vágyat arra, hogy változtassanak. Leaglábbis többnyire, de vannak esetek, amikor érzik, hogy a közlemény úgysem jön le, a sajtótájékoztatóra úgysem jön el senki, így ki kell találni valami ütőset. Így születik meg a performansz. Ez röviden azt jelenti, hogy a politikus csinál valami akciót, ami színesíti a mondanivalóját, eladhatóbbá teszi a sajtótájékoztatót. Az elmélet az, hogy ha meg van hirdetve egy performanszos sajtótájékoztató, akkor az felkelti az újságírók érdeklődését, a tévéstábok szívesebben felveszik, mert jobb az esti anyagban egy olyan bevágás, amikor nemcsak egy öltönyös ember áll a mikrofonok mögött.
Az elképzelés nem rossz, csakhogy mint tudjuk, a mérték érték, és ezt ritkán látjuk. Előfordul, hogy egy performansz tényleg üt, és tényleg láttunk már erős, ötletes vagy humoros akciót szinte minden párttól. Gyémántok ezek a sajtótájékoztatók sártengerében. Többbnyire ugyanis inkább azt látjuk, hogy unott arcú emberek tartanak feliratos táblákat, alig olvasható, kitakart molinó feszül a képviselő mögött, vagy még rosszabb esetben lehetetlen dolgokat, kínosabbnál kínosabb szemléltető eszközöket adnak a politikusok kezébe, akikről akarjuk hinni, hogy ez az az áldozat, amit be kellett vállalniuk a havi bruttó egymillióért.
A performansz egyébként érzésünk szerint a legtöbbször azért nem működik, mert a kényszer szüli. Abból fakad, hogy nincs igazán mondanivaló, így a semmit próbálják meg becsomagolni, eladni. Csakhogy a politikának nem arról kellene szólnia, hogy egy rossz terméket megpróbálnak a pártok jó marketinggel eladni. Arról nem is beszélve, ha termék sincs, ha az akció eleve csak reakció.
Mind a három fent említett kommunikációs műfaj a politikában azért haldoklik és válik 2018-ban a XXI. századba való átlépés parodisztikus akadályozójává, mert a legtöbbször nincs termék, nincs akció. Ha van termék, ha van akció, akkor van miről közleményt írni a sajtónak, van miből sajtótájékoztatót tartani, és van mit eladhatóbbá, nyomatékosabbá, szemléletesebbé tenni performansszal. Ezt kellene végre megélni, és akkor az, hogy a szerkesztőségekben látnák az értelmét a pártkommunikációk figyelésének, csak mellékes hozadék lenne. Viszont lenne végre kapcsolata a politikának a társadalommal, és nem utolsó sorban az ellenzéki politikának is lenne értelme.