Integráció, felemelkedés, polgárosodás

Integráció, felemelkedés, polgárosodás

Sneider Tamás, a Jobbik elnökének vitaindító írása a cigányság társadalmi helyzetéről.

Ahogy korábban Budaházy György, a közelmúltban Székely János, úgy legutóbb Vona Gábor problémafelvetését is üdvözöltem. Mindegyikük más és más megközelítésből, de jelentős visszhangot kiváltva foglalkozott – Székely János foglalkozik folyamatosan – a cigányság társadalmi helyzetével. Írásomban az általuk megfogalmazottakra kívánok röviden reflektálni, egyúttal megfogalmazni a saját javaslatom.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy részemről a nemzeti radikálist, a római katolikus püspököt és a vloggert is elismerés illeti. Mindazok ugyanis, akik a cigányság helyzetével kapcsolatban megszólalnak, súlyos ódiumot vonnak magukra. A problémának még csak a felvetése is érdekeket sért. Elsősorban cigányvezetőkét, politikusokét, a nyomor vámszedőiét és a gyűlölködés kufárjaiét, akik a helyzet konzerválásában érdekeltek.

Budaházy György korábban szórólapokon népszerűsítette, majd emlékeim szerint valamikor 2010-ben nagyobb nyilvánosság előtt is közzétette azon koncepcióját, miszerint - egy közép-európai területi rendezés keretében - hazánknak meg kéne fontolni a cigányság számára létrehozandó önálló államiság megteremtésének a lehetőségét Észak-Borsodban. A nemzeti radikális Budaházy ezt akkor azzal indokolta, hogy a cigányság körében jellemzően magas a népszaporulat, ami idővel egyébként is törvényszerűen ezt eredményezné.

Székely János egy idén márciusban megtartott konferencián adott hangot azon álláspontjának, miszerint minél inkább halogatjuk a cigányság felemelkedésének az ügyét, annál közelebb kerülünk az ország kettészakadásához. A katolikus püspök egyenesen egy újabb Trianon veszélyére hívta fel a figyelmet.

"Fennáll a veszélye annak, hogy kialakul egy roma ország, vagy ennek a vágya..." - fogalmazott a püspök az Új Ember katolikus hetilap március 31-i lapszámában megjelent interjúban.

Vona Gábor október 24-én a közösségi oldalon tette közzé azt a törvényjavaslatát, amelyben A cigány hősök napjának bevezetését látja szükségesnek. A javaslat egyfajta szlogenje szerint "a cigányságnak ne segélyt vagy munkát adjunk csak, hanem példaképeket is".A vlogger szerint a cigányság integrációja, felemelkedése vagy polgárosodása nem valósult meg, amit egy lelki szempont, a hazaszeretet hiányából vezet le. Javaslata szerint a hazaszeretet átéléséhez kéne a társadalomnak kapaszkodókat adnia, a közösséghez tartozás érzését pedig az emléknap bevezetésétől várja.

Budaházy György javaslatán korábban a többség felhorkant. Magam is úgy gondolom, hogy egy évszázaddal a trianoni békeparancs után is annyira eleven annak fájdalma, hogy egy négyzetméter földről, semmiféle természeti értékről, épített örökségről, de egy emberről sem szabad lemondani, legyen bármilyen is a származása, különösen, ha sorsközösséget vállal hazánkkal. Székely János a romák körében szerzett óriási pasztorációs tapasztalat birtokában a munkát és az iskolát jelöli meg a cigányság felzárkóztatásának lehetséges útjaiként, említve a kulturális háló gyengeségét, és a rájuk fokozott veszélyforrásként leselkedő – a többségi társadalmat egyaránt gyengítő – drogfogyasztás terjedését. Amivel a témában való kétségtelen jártassága ellenére sem értek egyet a püspökkel, hogy a magára hagyottnak tűnő cigányság említése kapcsán feltűnően figyelmen kívül hagyja azt a tényt, miszerint a hazai cigányság felzárkóztatására szánt milliárdokból sokan, köztük cigányemberek is irgalmatlan összegeket nyúltak le. Vona Gábor javaslata pedig éppen a meghirdetett célokkal félő, hogy éppen ellentétes hatást váltana ki. Arról nem is beszélve, hogy az Országgyűlés 2001. június 19-én elfogadta a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről szóló LXIII. számú törvényt. Azóta minden év május utolsó vasárnapján mindazon hősökre emlékezik méltósággal a nemzet, akik életüket adták a hazáért. Függetlenül attól, hogy évszázadokra visszavezetve kizárólag magyarok a felmenőik, esetleg cigány, zsidó, vagy sváb vér csörgedezik az ereikben.

Egyetértve mindazokkal, akik hosszabb távon akár az ország területi integritását is veszélyeztetve látják a jelenlegi folyamatoktól, fontosnak tartom nyilvánosan, remélhetően emészthető tömörséggel, vázlatszerűen megfogalmazni a saját javaslatomat. Csatlakozva Székely Jánoshoz, magam is az oktatásban látok kihasználatlan lehetőségeket. Ehhez azonban nem a Nemzet alaptantervet (NAT), de még csak nem is a kerettanterveket, hanem a tanmeneteket kell úgy elkészíteni, hogy azok alkalmasak legyenek a cigány tanulókban a magyarság iránti szolidaritás érzését lángra lobbantani. Hogy mindenki értse: az ilyen, ún. rugalmas tanmenetek célja, hogy a pedagógusok a tanulóik sajátosságaihoz, jellemzően a képességeikhez, tanulási tempójukhoz, konkrét esetben akár a származásukhoz (sic!) és a helytörténeti sajátosságokhoz igazítsák a leadott tananyagot.

Vajon hány cigány középiskolás tudná sorolni az 1848-49-es szabadságharc cigány hőseit? Melyikük tudná megmondani ki volt Sárközi Ferenc? Ismerik-e az 1956-os forradalom és szabadságharc cigány vértanúit és bebörtönzötteit, akik az életüket kockáztatták a magyar szabadságért? Mennyien hallottak közülük arról a Szabó Ilonkáról, akit a jobbikosok által megkülönböztetetten tisztelt Pongrátz Gergely az emlékiratában a legbátrabb harcosok egyikeként említ, aki azonnal ment a sebesült bajtársakat kihúzni a tűzvonalból, aki mindig ott volt, ahol szükség volt rá, aki öntötte beléjük a lelket, és aki egyike volt azoknak a corvinistáknak, akik a legnagyobb szeretetnek örvendtek? És akkor említhetnénk a fekete márciust, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot, ahol „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” felkiáltással érkeztek meg a cigányok a székely-magyarok megsegítésére.

Azt gondolom, a büszke magyar öntudatot, a magyar nemzettel való sorsközösség vállalás érzésének kialakítását, mikor a magyar sikerek után önfeledt örömöt, a magyar kudarcok után pedig szívet tépő bánatot érzünk, sosem lehet elég korán elkezdeni. Ebben szerepe van a szülői mintának, de megkerülhetetlen a felelőssége az állami és az egyházi oktatásnak. Egy kihasználatlan lehetősége ez a többségi társadalomnak és a cigány közösségnek egyaránt. Ezt megfelelően érvényesítve rövid idő alatt és jó eredménnyel létrehozhatunk egy olyan cigány kulturális hálót, amelynek megléte magyar érdek, és amelyet ha ily módon nem segítünk, majd idővel létrejön az másként, hivatkozási példaként szolgáltatva azoknak, akik ma a megosztott magyar társadalom fenntartásában érdekeltek.

A most ismertetett gondolatmenetem miatt majd várhatóan támadnak, amit egyáltalán nem bánok azoktól, akiket rosszindulat és önös érdekek vezérelnek. Azoknak viszont előre is köszönöm, akik a haza iránt érzett felelősségtől vezérelve, egy tisztességes polgártól minden körülmények között elvárható stílusban megosztják – akár az enyémmel ellentétes –gondolataikat.