Írd alá!

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

 

A világhálón sokfelé terjedő leírás szerint a Székely Nemzeti Tanácsnak már csak néhány napja maradt arra, hogy összegyűjtse a szükséges egymillió aláírást annak érdekében, hogy az uniós tagállamok nemzeti kisebbségei önállóan, akár a kormányokat is „kihagyva” pályázhassanak forrásokra. A székelyek autonómiáért folytatott harca jegyében azért kezdték ezt az akciót, mert joggal érzik úgy, hogy több őshonos kisebbség felé nem irányítanak elég beruházási csatornát. Így egy aláírással székely, magyar testvéreinken segítünk. Különösen fontos ez azért, mert a koronavírus egyszerűen ellehetetlenítette a fizikai aláírásgyűjtést. Úgy gondolom, Trianon gyalázatának századik évfordulóján elképesztő felsülés és borzalmasan rossz szimbolikájú fejlemény lenne, ha még az online aláírásokkal sem tudnánk kitenni az irányjelzőt. Elvégre szerencsés korban élünk, nem fegyverrel kell védenünk a hazát…

Eddig a hivatalos része, most következzen a „kellemetlen”! Hosszú éveket töltöttem a közéletben, a frontvonalon, a terepen, szívtam a könnygázt több különböző színezetű kormány alatt, igyekeztem segíteni a családok mentését a kilakoltatásokon és az árvizek során. Mégis megdöbbent az a tömény gyűlölethullám, ami az utóbbi években az elszakított részeken élő magyarság kérdésében elharapózott: a németek, a franciák esetében igen nehéz lenne elképzelni, hogy hasonló módon ássanak árkokat saját maguk közé. Való igaz, hogy a mostani kormány igyekszik rátelepedni az elszakított részeken élő magyarság véleményformálóira, és nagyon sokat tett azért, hogy magyar és magyar között újfent megosztottság alakuljon ki – hovatovább ez hatalmának az egyik alapja, az állandó ellenségkép-gyártás és az állandó háborús pszichózis mellett. Ám erről nem azok tehetnek, akik feje fölött annak idején átvonult a határ anélkül, hogy ők mozdulhattak volna. Több kommentelő azért nem támogatta egy vacak, másfél percet igénylő elektronikus aláírással a székelyeket, mert szerintük a határon túlról „mindenki a Fidesz hatalmára szavaz”. Eközben az igazság az, hogy több mint egymillió magyar kettős állampolgár él az elszakított területeken, s közülük 244 ezer fő vett részt a választásokon. Majdnem 800 ezer pedig nem. Így őket büntetni több, mint aránytévesztés lenne. Éppen az önrendelkezésük lenne az, amelynek elnyerése, visszanyerése okán nem lennének kiszolgáltatva a mindenkori magyar kormánynak!

A másik jellemző érv, hogy „aki nem itt adózik, ne akarjon beleszólni az ország dolgaiba”. Ez a megközelítés szintén sántít: ha ez lenne egyfajta cenzus alapja, akkor az ötletgazda kizárná nyugdíjas honfitársaink vagy éppen a főállású anyák szavazatait, ami az én szememben vállalhatatlan tett volna. Határon túli testvéreink nem tehetnek arról, hogy a határokat ott húzták meg, ahol, én pedig nem teszek, nem tehetek különbséget magyar és magyar között. Egységes Kárpát-medencei övezetben gondolkodom,

Az egymást követő kormányok bőven elég őrültségre szórják a pénzt, mostanában éppen Mongóliában vagy afrikai országokban: inkább ezeket a pénzcsapokat lenne hatékony legalább részben elzárni. Jó néhány éve a kormány még a brit gazdáknak (!) is több mezőgazdaság után járó visszatérítést fizetett ki, mint amennyi a teljes, elszakított részeket célzó Bethlen Gábor-alap költségvetése volt… Meg kell tehát fogni a nagy pénzeket, de éppen nem azokat, amelyek hatékony és jó felhasználás mellett a magyar jövőt is szolgálhatnák! Míg azonban a magyar segélyhitelből épülő kenyai kórház és a járvány közepén a balkáni országokba küldött, amúgy hiánycikknek számító védőfelszerelés-csomag híre mindössze jogos hümmögésünket és egynapos dühös hangulatjel-áradatot vált ki, az elszakított részek magyarságának témája elképesztően erős indulatot, mindkét előjellel, egyazon nemzet tagjain belül. Ez minden, csak nem egészséges, elképzelhetetlenül mélyen lévő tüskét feltételez, olyan társadalmi fel nem dolgozottságot, amivel a századik évfordulón illene kezdenünk valamit.

Végül a többek szemében „mindent vivő” érv: Trianon régen volt, száz éve történt! Talán ez a leginkább fájó… Mert ez a gyáva, nemtörődöm lemondás azt sugallja: velünk bármit meg lehet tenni. Ha valakinek kifosztják a nagyszüleit, dédszüleit, vajon azt mondja, ez már régi történet? Barátkozzanak meg vele idős családtagjai? Vagy csak akkor vagyunk elszántak, ha az közvetlen materiális haszonnal és a saját hasznunkkal kecsegtet? Sokan azt mondják, egy aláírástól vagy éppen az autonómiától „nem lesz olcsóbb a kenyér”. Pedig dehogynem! Éppen itt kéne megfogni a lényeget!

Ezzel szemben egy bátor, gyarapodásra törekvő nemzet egészen más: támogatási rendszerrel védi a sajátjait, szociális hálót sző, ezért tagjai bátrabban mernek vállalkozni, innovatívak, együtt építenek piacot - esetünkben a már említett Kárpát-medencei gazdasági övezetet. Legalább odáig illene eljutni, hogy az elszakított részeken működő magyar hátterű „multik” a bankfiókban és a kutakon ott élő magyart alkalmazzanak, az iparűzési adóbefizetések pedig magyar többségű településeket gazdagítsanak, ne például Bukarestet… Mindez nem kerül semmibe, viszont sikeres magyar vállalkozókat, adófizetőket „szül”, akik nagyobb mértékben kapcsolódhatnak be a magyar gazdaság vérkeringésébe, akár megrendelőként, akár kapcsolt vállalkozásként. S akik (megvásárolt termékeiken keresztül is) jobban képesek gyarapítani az országot, s így végső soron, ha minimálisan és csak jelképes értelemben is, de olcsóbb lesz a kenyér, mivel több pénz lehet rá… Ha ebben a körforgásban gondolkodunk, azért, de amúgy a szív okán sem szabad elengednünk magyar testvéreink kezét, mert az élet nem egy hitvány költség-haszon elemzés. Két szimbólum közepette pedig különösen nem: egy járványügyi veszélyhelyzetben és a magyarság legnagyobb sorscsapásának századik évfordulóján.

 

A szerző közgazdász, a Vállalkozásfejlesztési Bizottság elnöke,
a Jobbik országgyűlési képviselője