Egy évvel ezelőtt teljesen véletlenül tudtam meg, hogy készülőben van a produkció, és bevallom őszintén, nem fűztem hozzá nagy reményeket. Nem mertem. A magyar múlt annyi, cellulózra kívánkozó szegmensét sikerült már indokolatlanul elbaltázni, hogy féltem bizakodni.
Aztán, amikor idén végre kijött az első teaser, újra fellángolt bennem a remény, a tegnap esti sajtóvetítésen pedig végleg eldőlt: Kovács István rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró nem hagytak cserben.
Hősköltemény a sárban
Aki epikus cselekményt és az első világháború egészét bemutató, nagyívű történéseket vár, azt rögtön ki kell ábrándítanom: a Szürke senkik nem a lövészárokharc tömegjelenetekkel tarkított borzalmaiba kalauzolja el a nézőt, hanem az isonzói harctér általános hangulatából, a folyamatosa küzdelem pszichológiai következményeiből ad egy kiváló sűrítményt, kiragadva a szereplőket a front megszokott díszletei közül, közelebb hozva, felnagyítva az eddigi megpróbáltatásokkal átitatott, személyes világukat.
A film öt ember történetét meséli el, akik a szó legszorosabb értelmében bajtársak: egymásra vannak utalva egy olyan slamasztikában, amire igazán egyikük sem vágyott. Ez tágabb értelemben a háború, szűkebb értelemben pedig maga az öngyilkos küldetés, amit a mai filmekhez képest kompakt, de a történet szempontjából tökéletesen elegendő egy órában izgulhatunk végig.
Az izgalom pedig ebben az esetben nem elcsépelt szófordulat. Magáról a cselekményről nehéz úgy beszélni, hogy az ember óhatatlanul is ne lőjön le egy-egy poént, de annyit elmondható: a rövid bevezető után nincs üresjárat, nincs fölösleges töltelék, egy száguldó gyorsvonat tempójával pörögnek az események, akcióból, fordulatokból nincs hiány, a néző pedig végig a szék karfáját markolja a feszültségtől. (Ez még úgy is igaz, hogy helyenként bizony nagyon is kiszámítható az események ritmikája, ami azonban egyáltalán nem vesz el az élmény erejéből.)
A már-már klausztrofób közelképekkel operáló képi világ kiválóan passzol a zaklatott, mégis követhető közelharci jelenetekhez, melyekből hiányzik minden romantika és pátosz, viszont a hősiesség, a bátor kötelességteljesítés és harctéri izgalom, sőt akár pánik ambivalens mozzanatai is minden képkockából tökéletesen kiérződnek: mintha egy tényleges világháborús visszaemlékezés lapjai elevenednének meg a szemünk előtt.
Kicsit mi is megjárjuk a harcteret
A remek kameramunka és a praktikus effektek kifogástalanul harmonizálnak egymással: úgy érezhetjük, hogy a golyók a mi fülünk mellett süvítenek, és szinte érezzük a puskapor, vagy a vér szagát. Külön dicséret illeti a kellékeseket és a sminkeseket, hála nekik a film elkerülte azt a hibát, amibe nem csak kis költségvetésű háborús produkciók hajlamosak belecsúszni: itt végre a katonák nem úgy néznek ki, mint akiket skatulyából húztak elő, a felszerelésük és a fegyvereik is olyanok, mintha tényleg megjárták volna az olasz frontot, a színészek pedig bizony nyakig sárosak, vizesek és véresek.
A borzasztóan erős atmoszféra nyirkos, ködös, fázós gomolygása már a legelejétől szinte ráül a nézőre, ami annak köszönhető, hogy a stáb a színészekkel együtt a pilisi vadonban vette föl a különböző jeleneteket, ettől pedig hihetetlenül élő és realisztikus lett a produkció minden rezdülése. Külön érdemes kiemelni a zenét és a különböző hanghatásokat, ezen a téren is olyat kapunk, ami akármelyik amerikai szuperprodukciónak a becsületére válna (bár egyes esetekben nem ártott volna szem előtt tartani a kevesebb néha több elvét).
Ahol pedig lassul a ritmus, ott sem fogy el a szufla. Az energikus harcjelenetek mellett a végéhez közeledő háború világától független, azzal mégis szervesen együtt létező, olyan emberi aspektusok is előkerülnek, mint az osztálytudat, a származás, a szerelem, a hazaszeretet, vagy a család kérdéskörei. Ezeket általában a pihenők során, kiváló párbeszédek segítségével boncolgatja a film, melyek nem erőltetettek, nem is kínosan mesterkéltek - még akkor sem, ha imitt-amott talán szájbarágósnak tűnnek - látszik rajtuk, hogy sok munka rejlik bennük.
Ennek is köszönhető, hogy biztos kézzel levezényelt karakterábrázolást kapunk: minden szereplő hátterét megismerjük, mindegyikük motivációja tökéletesen érthető, így a film minden fordulata indokoltnak, következetesnek és reálisnak tűnik. A megjelenő figurák "szürkesége" is rétegezettebb lesz annál, mint az egyenruha nyilvánvaló színe - egyikük sem fekete, vagy fehér, hollywoodi tucatjellem.
Ebben természetesen a színészi játéknak is oroszlánrésze van: Trill Zsolt, a színházi rendezőként is tevékenykedő Keszég László, a Saul fiát is megjárt Molnár Levente, az osztrák Björn Freiberg (ő is szerepelt a Saul-ban) és a pályakezdő Kovács S. József mind-mind hibátlanul hozzák a magyar-osztrák-román vegyesetnikumú felderítőosztag katonáit.
Sikerre ítélve
Az '56-os témájú Berni követ, vagy a Monarchia idejében játszódó pszichodráma, a Félvilág mellett Köbli Norbert forgatókönyvírónak itt is sikerült remekelnie, ez a története szintén egy régóta esedékes adósságot pótol, amit minden olyan, történelem és a magyar múlt iránt érdeklődő embernek látnia kell, aki kicsit is érteni szeretné, mit művelt a nagy háború pokla ükapáinkkal és dédapáinkkal. Kovács István rendező pedig példaértékűen fogta össze kerek egésszé a produkciót. Személy szerint nagyon bízom benne, hogy az alkotás legalább annyi emberhez eljut, és akkora közönségsiker lesz, mint a Lovasíjász volt, mert az alkotók és a mű is megérdemelné az elismerést.
Bátran kijelenthető, hogy a Magyar Média Mecenatúra programnak továbbra is ilyen alkotásokat kellene támogatnia (jelen esetben ez 120 milliós hozzájárulást jelentett), a Magyar Nemzeti Filmalap pedig igazán példát vehetne róluk, mert filmek terén bizony inkább ilyesmire van igénye az embereknek, mintsem az elmúlt évtizedek ripacs vígjátékaira.