Tállai vagyonnyilatkozatából tegnap tudhattuk meg, hogy fizetése mellett szép, kövér mellékes jövedelmekre tesz szert. Az már önmagában érdekes tudományos kérdés, hogy az adóhatóság vezetői, államtitkári, parlamenti képviselői teendői, és havi 4-5 falunap/szalagátvágás/vérnyomásmérő-átadás mellett milyen szuperképesség teszi még lehetővé, hogy bármilyen más munkát elvállaljon. Ráadásul emberünk két cégnek is melózik a főállása mellett. Az egyik adótanácsadást végez, a másik meg a NAV lapját szerkeszti.
Az adózók felügyeletével megbízott legmagasabb szintű állami tisztségviselő tehát
nem csak egy, a legszorosabban a hatáskörébe tartozó cégnek fusizik, de a saját maga által vezetett intézménynek is.
Amikor egy ilyen ordenáré ügy nyilvánosságra kerül, Közép-Ázsia, és Fekete-Afrika jobb napjaiban is azzal járna, hogy másnap a balhéról szóló újságcikkek mellett a lemondási nyilatkozata várná az íróasztalán. (Na jó, Fekete-Afrikában talán egy pisztoly is.)
Nálunk meg semmi. De tényleg, az égvilágon semmi. Még csak amiatt se moroghatunk, hogy egy vállrándítással elintézte - mert még a válla se rándult meg. Még egy nyomorult, ócska kifogásokkal teli, perrel fenyegetőző közleményt se adott ki. Szarik az egészre. Szarik ránk. Mert megteheti. Mindent megtehet.
A-K-Á-R-M-I-T.
És itt most messze nem Tállai szaros havi félmilliós dugipénzéről van szó. Hanem arról a szisztémáról, amelyben ő ilyen rohadtul nyugodt lehet.
Mert ő már érti azt, amit ebben az országban már egyre többen kapisgálnak, de még mindig nem elegen fognak fel. Hogy ennek a rendszernek ez a lényege.
Nem a kellemetlen velejárója, nem a kisiklása, a hibája, a túlkapása. A veleje.
Az értelme, amiért létezik, a célja, amit kitűz maga elé. Hogy 2-300, zsírunkon meghízott, arrogáns szarzsák azt tegye, amit akar. És ennek nem, hogy következménye ne legyen - ezt már megszokhattuk az elmúlt 27 évben .
De még egy kínos pillanatuk, egy kellemetlen percük se legyen.
Tállai András nem egyszerűen egy korrupt politikus, nem egyszerűen a kleptobolsevista elit egyik jellegzetes tagja. Ő most, 2017 febuárjában
egy jó nagy, kövér csula.
Szépen, lassan, ráérősen csorog le az arcodon. Meg az enyémen. Mindanyiunkén. Megsértődhetünk rajta, de a helyzet az, hogy 2017 februárjában mi, így, ahogy magyar társadalomként létezünk
pontosan ennyit érdemlünk.
Soha nem hittem volna, hogy egyszer leírom, de mit csináljak, ha ez van: ma románnak lenni büszkébb, öntudatosabb állapot, mint magyarnak. Ott most százezrek tiltakoznak az ellen, hogy a tolvaj politikusok büntetlenül megúszhassanak bármit - vagyis pontosan az ellen, amiben mi élünk. És nem a kocsmában, a vasárnapi ebédnél, vagy a tévé előtt ordítanak
hanem ott, ahol kell: az utcán. És úgy, ahogy kell: torkuk szakadtából.
Ott is elhitte az elit, hogy azt tesz, amit akar, hogy a saját nemzete torkán az égvilágon bármit lenyomhat. Szembeköpték a románokat is. De ők letörölték a mocskot az arcukról, és azzal a lendülettel visszakézből le is kevertek egy szép, nagy parasztlengőt a saját kirablóiknak.
Hogy megéri-e a februári fagyban tüntetni bukaresti, temesvári, nagyváradi ezreknek - még nem tudni. De azt igen, hogy csak így érdemes, ahogy ők csinálják. Hogy képesek-e meggátolni a befizetett adójuk, nemzeti vagyonuk elrablását, az még nem biztos. De az igen, hogy a gerincüket, az önbecsülésüket nem adják. Mert
a mészároslőrincek, a rogánantalok, andyvajnák és tállaiandrások nem csak a pénzünket akarják - de a lelkünket is.
És, ha azt odaadjuk nekik, jöhet akármilyen elszámoltatás, nem lesz az a pénz, amin visszavásárolhatnánk.