- Először azt derítsük már ki, hogy hogyan jött a zenélés nálad, volt-e esetleg a családban valaki, aki zenével foglalkozott, netán énekelt?
- A nagypapám és kis mértékben az apám is zenész volt a családban. Mindketten tangóharmonikáztak. A nagypapám egész nagy rendezvényeken, lagzikban is játszott sokáig, apám hamarabb abbahagyhatta, mert róla nem sok ilyet hallottam. Nagymamámnak mindig az volt a vágya, hogy majd egyszer nekem is vesz egyet, de aztán erre sosem került sor. Nyilván az ő helyzetükben ez nem volt egy olcsó mulatság. De ettől függetlenül kezdtem el gitározni.
- Ez tudatos döntés volt, vagy véletlenszerűen jött az életedbe?
- Úgy történt, hogy az egyik unokatestvérem karácsonyra kapott ajándékba egy gitárt, méghozzá egy nejlonhúrosat. És ez annyira megtetszett nekem, hogy szinte mindig én játszottam rajta. Mindig szerettem volna egy saját hangszert is, de nagyon sok időnek el kellett telnie ahhoz, hogy ez meg is valósuljon. Hogy egy kicsit előre ugorjak az időben, kb. 15 éves koromban kezdtem el igazán gitározni, mert lett egy Jolana Galaxisom. Akkoriban ezt lehetett kapni itthon, ez volt egy elérhető hangszer. Azon tanultam, és emlékszem, hogy a dobosunk faterja, a Vili bácsi átfestette radiátor színűre, hogy ne fekete legyen. (nevet)
- Egy picit még visszanézve… Mik voltak az első zenei élményeid, és mikor, valamint hogyan kapott el a rock, metal stílus?
- Nekem teljesen kimaradt minden olyan, amit ma popnak, új hullámnak, vagy diszkónak mondanak abból az időszakból. Nem nagyon követtem a divatirányzatokat, kevés dolog jutott el hozzám. Aminek nagy örülök, mert mindig is úgy alakítottam az életemet, és most is így élek, hogy próbálok minden olyan dolgot kizárni, ami zavar. De akkoriban nem is volt annyi csatorna, ami öntötté ránk a szemetet. Visszatérve, anyám vett fel ezt-azt, mert volt egy szalagos magnónk otthon, azon gyűjtött néhány számot. Többek között megvolt a Deep Purple-től a Fireball című dal, amit rengetegszer meghallgattam. És a gitárosok közül Hendrixet szerettem nagyon.
- A gitározás eleinte csak amolyan kellemes időtöltés volt?
- Persze. A suli után feljöttek a haverok, mindenki próbálgatta a gitározást, és azon versenyeztünk, hogy a Für Elise-t ki tudja a legjobban eljátszani. (nevet) Nem én voltam a legjobb akkor. Így indult.
Egyszerűen szerettük azt, hogy valamilyen hangot ad ki a hangszer. Aztán utána egy pár cimborával, iskolatárssal csináltunk egy kis zenekart, de leginkább az volt, hogy kimentünk a rétre Barcikán, ahol a tehenek legeltek, és ott, ahol senkit nem zavarunk, távol a város zajától, próbáltunk valamit összehozni. Hát, nem nagyon ment. Egyszer mentünk hazafelé az akusztikus gitárral a kézben, aminek tokja sem volt, és egy csávó megállított minket, hogy adjam már oda neki, mutat valamit. És eljátszotta A felkelő nap háza dalt. Na, akkor hallottam én is ilyet először, és mindannyian örültünk, hogy megvolt életünk első négy akkordja!
- De akkor addig mit játszottatok a gitáron? Csak zajongtatok?
- Bevallom nem emlékszem. De nagyon élveztük, mert órákig kezünkben volt a hangszer. (nevet) Nagyon fiatalok voltunk, semmiféle konkrét zenei stílust még nem szerettünk. Az csak később alakult ki. Úgyhogy, megvolt ez a pár akkord, aztán ennek a variációit is elkezdtük gyakorolni, és szép lassan fejlődgettünk.
Eltelt egy kis idő, beindultak a középiskolai tanulmányok, meghallottuk a Metallica első lemezét, és az nagy hatással volt rám. Azon van ugye az Anesthesia (Pulling Teeth), és nem tudtam, hogy azt basszusgitárral játszották fel. Akkor még videókat sem láttunk… Megtanultam gitáron, és az első koncertünkön már el is játszottam. Sokat foglalkoztam a hangszerrel, az egy nagyon aktív időszak volt.
- Ezt már a Jolanával adtad elő?
- Nem, akkor az még nem volt meg. Akkoriban kézről-kézre jártak ilyen úgynevezett barcikai „humorhangszerek”, amiket lapgitárnak hívtak, de elektromos gitár volt amúgy, mindenki ezeket használta. Természetesen házi tákolmányok voltak. Egy barátomtól vettem én is egy ilyen valamit, emlékszem, mintha gipsszel be lett volna vonva, mert azt mondták, hogy ettől sokkal jobban szól. (nevet) De valami szörnyűséges hangszereket képzelj el. Ja, és a legelején még basszusgitároztam is, de kirúgtak, mert nekem még az sem volt. Utána nyergeltem át végleg a gitárra.
De ezt a Pulling Teeth-t hallotta meg Fodi (Fodor Zoltán, énekes, Cicó későbbi alkotótársa – szerk.), aki akkor már a Reaper nevű formációban zenélt, és utána megkeresett, hogy bevennének a bandába. Ennek nagyon örültem, mert közelebb állt hozzám az, amit ők játszottak, mint az addigi dolgaim. A mi csapatunkban a srácok úgymond az alternatív vonalat képviselték… Hogy érzékeltessem, például a kiválásom után a többiek a Nagymama Lekvárja Reakció Csoport néven zenélgettek. Ez szerintem nagyon jól leírja, hogy milyen zenei stílusban mozogtak. (nevet)
- Amíg te ott voltál, addig nem volt neve ennek a formációnak?
- De, Patikus néven léteztünk, előzőleg pedig Fantomnak hívták a bandát.
- Szóval, Reaper, ami aztán Bedlam lett idővel…
- Igen, kb. 1986-87 körül járunk, és akkoriban egy koncert előtt kiderült, hogy Mezőkövesden már van egy ilyen nevű csapat.
- Hogyan fejlesztetted magad?
- Hivatalos keretek között sehogy. Akkoriban ez a rockgitározás-tanítás nem volt semmilyen szinten elterjedve itthon. Volt egy kísérletem… Anyám egyszer azt mondta, hogy látom, sokat gitározol, nézz be a zeneiskolába. Elmentem, és ott egy szemüveges, paphoz hasonló embert találtam, aki klasszikus gitározott. Nagyon aranyosnak tűnt, de se az nem tetszett, amit játszott, sem az, ahogyan. Úgyhogy azt mondtam, hogy én ide nem szeretnék járni. Semmi olyasmire nem vágytam, amit ott láttam, hallottam, mert semmi köze nem volt ahhoz, amiről akkor már a gitározásom szólt. Nekem nem ez kellett. Úgyhogy mindent saját magamtól tanultam meg. Ami tetszett, azt hallás alapján leszedtem magamnak, és begyakoroltam. Nagyon rámentem erre.
- Ezek szerint nagyon jó füled van.
- Hát, rá voltam kényszerülve. Kottát nem tudtam olvasni, mert nem volt, aki megtanítsa, és ilyen stílusban meg nem gitározott senki. Aztán már Fodiékat is én tanítottam. Mutattam az ujjrendet, meg, hogy a basszusgitár mit fogjon, ilyenek.
- Pontosan nem emlékszem, de kb. 1989 környékén ismertelek meg. Akkor már a Bedlamban játszottál, és teljesen el voltam hűlve, hogy te miket és hogyan gitározol. Viszont, akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy neked otthon nincs lemezjátszód, meg magnód, magyarul abszolút nem vagy képben az aktuális zenei dolgokat tekintve. Ez igaz volt?
- Igen, ennek volt alapja. Nagyon kevés kazettám volt, amikor pedig megvolt hozzá a magnóm, azt igen hamar átalakítottam gitárerősítővé, és évekig azon játszottam, a kazettás részét onnantól nem lehetett használni. Lemezjátszóm pedig tényleg sosem volt.
Egyébként, a mai napig nincs itthon hifim, vagy bármilyen lemezt lejátszó szerkezetem. Még a laptopomból is ki van szerelve a CD meghajtó. (nevet)
Az új zenéket anno Fodinál, vagy a basszusgitárosunknál, Mester Csabánál hallottam, úgyhogy ami rám ragadt, az mondhatni nekik köszönhető. Tehát valóban így volt, hogy én csak nagyon minimálisan találkoztam más előadók, zenekarok munkásságával, mert mindig is a saját dolgaimra szerettem koncentrálni. De nyilván hat az emberre az is, ha akár csak egyszer is meghall valamit. Egyébként, engem a feldolgozás előadások sem érdekeltek, hogy a mi stílusunknál maradjak, a Bedlamban is eleinte csak a Peace Sells-t, és a Fabolous Disaster-t nyomtuk el néha-néha.
- A Bedlam évekre – és most leginkább a demós, thrashes korszakra gondolok – milyen szájízzel emlékszel vissza?
- Nekem a Bedlam és a Reaper összefolyik, mert mindent ugyanúgy csináltunk, azon kívül, hogy megváltoztattuk a nevünket. Persze, idővel sokat fejlődtünk, mert minden létező szabadidőt a próbateremben töltöttünk. Én egyfolytában gitároztam, és nem csak ott, hanem otthon is. Nagyon sokat játszottunk, a szívünket, lelkünket beleadtuk a dalokba. Nagyon inspiráló időszak volt ez, és örülök, hogy annyi időt tudtunk erre fordítani.
- Ti akkor érzékeltétek azt, hogy messze kilógtok a hazai mezőnyből?
- Nem, ez akkoriban nem érződött, hogy mást csinálnánk, mint a többiek. Egyébként, az a durva, hogy a hanghordozó az, ami időt álló, a koncert viszont elszáll. Hiába mondanád valakinek, hogy hú de jó buli volt mondjuk 1986-ban, csak arra tud referálni, amit most is meg tud hallgatni.
És lehet, hogy volt olyan banda akkoriban, aki nálunk is sokkal jobb volt technikailag, de a dalaik mögött nem volt más, mint hogy a kedvenceiknek a témáit játszották, variálták, azaz nagyon erősen visszaköszöntek azok a hatások, amiket hallgattak a zenészek. Mi azért mindig is próbáltunk valamelyest önálló érzéseket megfogalmazni, a saját zenei ízlésünket belevinni a dalainkba. Nem volt ez egy teljesen tudatos törekvés, de én a mai napig úgy gondolom, hogy a zene az egy olyan eszköz, amivel a saját érzéseidet tudod kifejezni. Nekem ezért lett szerelem a gitározás, mert így tudom megfogalmazni azt, ami bennem van. Persze, néha az én kedvenceim hatásai is meg-megjelennek, de mindig is önálló megfogalmazásra, előadásra koncentráltam leginkább.
- Az Inside Ash album idején sem éreztétek a fokozottabb figyelmet?
- Nem tudom. A felbomlásunk előtt jött egy olyan zenei hullám, ami az egész világon megváltoztatta az addigi stílusok uralkodását, és a rock és a metal vonalban is teljesen átrendezte az erőviszonyokat. Nagyon sok zenészt maga alá is gyűrt, rengeteg zenekart eltüntetett. A Bedlam (és maga a stílus mögül is) kifutottak az emberek, mert felnőtt az a generáció, amely már más értékek után nézett, a tanulást, a munkát, a karrierépítést választotta. Az új fiatalságot pedig már nem ezzel a stílussal etették, jött például a techno.
Nagyon kevés banda élte ezt túl itthon is. Viszont, akik megmaradtak, azok már a kezdetekkor magyar nyelven szóltak a közönséghez, így a zene mellett megvolt az az eszközük, amivel a hazai közönséget meg tudták fogni. Nálunk ugye ez nem volt, mert mi angolul énekeltünk, és ezt akkoriban nagyon kevesen értették. És mi sem a szövegekre koncentráltunk, nekem sem az volt a fontos, hogy egy-egy külföldi banda miről énekel, hanem kizárólag a zene érdekelt.
Mára viszont teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyobb közönséget akkor tudod sikeresen megszólítani, ha azonnal megért egy dalt, és a mondanivalóját a saját életére tudja alkalmazni.
- Lett is volna egy olyan kérdésem a témában, hogy a Nomadnál miért váltottatok magyar nyelvre, de ezt most részben már meg is válaszoltad.
- Így van. Amikor Fodival úgy döntöttünk, hogy újra együtt szeretnénk zenélni, de a Bedlamot nem szerettük volna – sem a más felállás, sem a zenekart övező kultusz miatt – bolygatni, akkor ez egyértelmű volt. És ezért is választottunk egy új nevet.
- A Nomad létrejöttéig mivel foglalkoztál?
- A Bedlam 1995-ben adta az utolsó koncertjét, a Szigeten búcsúztunk el hivatalosan, de a turné utolsó állomása Szombathelyen volt, elég szégyenletes körülmények között. A lelkesedésünk is elpárolgott, valamint szembesültünk azzal, hogy mindannyiunknak más feladatai is vannak az életben. És akkor azt mondtuk, hogy itt fejezzük be.
Én akkor olyan 8-10 évre eltűntem… Csak karitatív dolgokkal foglalkoztam, voltam Boszniában és Koszovóban is. Ugyan zenével kapcsolatos volt végig ez a tevékenység, mert egy olyan nemzetközi zenekarban gitároztam, ami a különböző etnikumokat járta egy úgymond kibékítő koncertsorozat keretén belül.
Témáim viszont mindig jöttek, amiket aztán el-elrakosgattam, és amikor eltelt egy bizonyos idő, mondtam Fodinak, hogy basszus, ezekből lehet, hogy dalokat kellene írni, és csinálni egy új zenekart. Akkor indult el a Nomad.
- Ne feledjük, hogy ezt megelőzően már dolgoztatok együtt egy Godlam nevű formáció keretén belül.
- Igen. Kiadtunk egy speciális CD-t, ami édesapám földi távozásával volt összeköthető. Az ő tiszteletére és emlékére írtam ugyanis egy pár dalt, azokat rögzítettük ehhez a lemezhez. Az egy olyan próbálkozás volt, ami mögött még nem volt szó szerinti csapat. De – talán ennek a kis kiadványnak az okán is – rájöttünk Fodival, hogy kellenek társak, kell egy zenekar, hogy koncerten is működjenek a dalok. Kerestünk egy basszusgitárost, és egy dobost, és megvolt az első bulink. Majd kijött a bemutatkozó albumunk Végál.om.. címmel.
- Kissé személyesebb témákkal folytatnám, ha megengeded. A második lemezetek, a Hotel Polimer megjelenése után készített interjúnkban – többek között – arról is beszéltél, hogy számodra a legjobb ihlet a határidő. Nem te vagy az első zenész, akitől ezt hallom. De ezt bontsuk már ki, kérlek! Noszogtatni kell téged, azt jelenti?
- Nem így kell érteni. Hanem, mivel igen sok tekintetben maximalista vagyok, néha csak akkor tudok valamit elengedni, ha konkrét határidőt kapok a befejezésre. És ezáltal a lehetőségem nincs meg arra, hogy bármit is túlgondoljak, ami sok esetben igen hasznos.
- Bármi adhat ihletet, ha gitár van a kezedben?
- Elvileg bármi, de nem úgy kell elképzelni, hogy ránézek egy eseményre, és az megihlet, hanem egy ahhoz köthető lelki állapotot, hangulatot tud megfogni az ember. Ami abban a pillanatban jön, amit akkor érez. De attól függetlenül, hogy éppen egy jó dolog történik veled, lehet, hogy akkor írod meg a legszebb szomorú dalt. Picit úgy veszem, hogy a zeneszerzés egy ajándék. Mert hiszen ugyanazokat a hangokat fogja le bárki bárhol a világon, ugyanazokat az akkordokat használva, mégis mennyi különböző sláger született már meg. És mindegyik másfajta érzést képvisel.
Számomra az az érdekes és értékes, amikor két hang is olyan löketet vagy töltetet nyújt, ami elvarázsol, vagy ad valami olyan érzést, hogy hú, ez de jó.
- Egy időben elég sűrűn posztoltál ilyen-olyan rövid gitáros videókat a Facebook-oldaladon. Milyen a viszonyod a hangszereiddel, azokkal kelsz és fekszel?
- Mindig előtérben vannak, mert imádom magát a gitározást, és a hangszereimet is. De így, hogy az utóbbi időben szöveget is kénytelen vagyok írni, sokszor muszáj a szövegírást előtérbe helyezni. És ilyenkor megoszlik a figyelmem. Lehet, hogy másnál multifunkcionálisan működik a kettő, de én egyáltalán nem tudok szöveget írni, ha gitározok. Úgyhogy ez úgy történik, hogy lezárom a dalszerzést, és ráhangolódok a mondanivalóra. És akkor csak azzal foglalkozom. De utána visszatérek a gitárhoz, és elzáródik a „szövegcsap”. (nevet) Mert megnyílik a „gitárcsap”. Lehet, hogy most jól illusztráltam, hogy mi történik a lélekben, de én úgy gondolom, hogy egy férfi egy helyen egy dologra tud igazán koncentrálni. (nevet) Bár a menedzserem próbál inspirálni, hogy multifunkcionálisnak kell lenni, mert ugye nem csak az alkotómunkával foglalkozom, hanem egyéb zenekari ügyekkel, aztán ahogy most is, interjúkat is adok, stb., de egyelőre ez így működik.
- A menedzser szóról jut eszembe… Foglalkoztat valamilyen szinte a zeneipar működése? Gondolok itt a marketing tevékenységre, a dalok eladhatóságra, stb. vagy kizárólag alkotó embernek tartod magad, aki semmilyen mértékben nem folyik bele ilyenekbe?
- Ha röviden kellene válaszolnom, akkor az utóbbi az igaz. Egyáltalán nem szeretek belefolyni az ilyen dolgokba, mert számomra ezek kevésbé vonzóak. Ez is egy külön szakma, ami szép is, de nagyon örülök, hogy nem az én vállamat nyomják az ezzel kapcsolatos feladatok. Nagyon fontos egy zenész számára a siker, mint ahogy az is, hogy ezt elérje, de engem ez egyáltalán nem motivál. Nyilván kissé sarkítva van így, mert ha az embert nem érdekli saját maga, akkor már gond van, de én nyugodt vagyok e téren, mert olyan társakkal dolgozom, akikben száz százalékban meg tudok bízni, és nagyon jó a munkakapcsolatunk is.
Mondhatnám azt is, hogy a pénz sem érdekel. Csak annyi legyen, amire szükségem van a hétköznapi életben. Gyűjteni nem gyűjtöm, mert úgy látom, hogy a pénz hajszolása inkább hátráltatja az ismerőseimet, barátaimat, értékes pillanatokat rabol el mindazoktól, akik azt mondják, hogy szeretik a forintot.
A gitárjaimat én is szeretem, de nem ragaszkodom annyira hozzájuk, hogy az már kóros legyen. Az évek múlásával csak azok a hangszerek maradtak meg nálam, amik a felhasználhatóság és hang szempontjából kellenek. Nem simogatom egyiket sem, de szeretem és tisztelem őket, mint olyan eszközöket, amik kiszolgálják azt, hogy zenélni tudjak.
- Alkotó zenészként azt a folyamatot szereted, amíg megszületik, elkészül egy dal, vagy amikor már lemezre van rögzítve, mindenki megismerheti, és a közönségnek játszod a koncerteken?
- Számomra az első a fontos. Tetszene a második verzió is, ha azokkal a feltételekkel, azzal a hangzással tudnám ugyanazt átadni, amit a fejemben hallok. Nagyon kevés zenekar tudja azt megvalósítani, hogy élőben is maradéktalanul visszaadja azt, amit stúdióban produkál. Nyilván kevesebbel beérem, mert tudom, hogy mi a realitás, de sajnos még így is sok esetben nem azt hallom, amit szeretnék.
Egy-egy lemez felvételénél is van, hogy kompromisszumot köt az ember, mert az általam megálmodott hangzást nem teljesen tükrözi a rögzített változat. Ilyenkor osztályozni szoktam, hogy ez elérte kb. a 30 százalékát annak, amit ki lehetett volna belőle hozni, az a másik az 50-et, stb. De az idő múlásával már rutinosabb az ember, egyre jobban meg tudja valósítani az eredeti elképzeléseit, mert mindig erre törekszik. Nyilván a felvételre szánt idő, és a zenészpartnerek is mind nagyban befolyásoló tényezők ahhoz, hogy milyen lesz a végeredmény.
Úgyhogy számomra mindenképpen az alkotófolyamat a legfontosabb, hiszen ekkor fejezem ki magam a zenén keresztül. Persze, a koncertek sem mellékesek, hiszen ez a leglátványosabb visszaigazolása a munkánknak, mert az, hogy a hálószobában írt dalaidat a közönség énekli, az büszkeséggel tölt el, jóleső érzés. Hatalmas élmény, hogy a muzsikám, a gondolataim másnak is adnak valamit.
- Beszéltél ilyen-olyan százalékokról… A pályafutásod során volt olyan dal – és mindegy melyik zenekarod repertoárjában – ami a rögzítése után a legjobban megközelítette azt, amit a fejedben hallottál és elképzeltél?
- Persze, több is! Már kezdetben is voltak olyanok, amikre a mai napig büszke vagyok. A Bedlamtól mondhatnám a Dreamland in Misery című számot, vagy az Accurate Contradiction-t, aztán a Face of Distress-t. De a Nomadtól is simán tudok mondani egy párat: például a legutóbbi lemezünkről a Csak a szélre várok, a Márványmenyasszony, vagy Az utolsó katona.
- Az alkotást és a dalokat már kiveséztük, jöjjön most már a zenekar. A Nomad jelenleg milyen pozícióban van, mit képvisel az életében?
- 110 százalékos elfoglaltságot jelent. Mondhatom azt nyugodtan, hogy a mindenem. Szombaton jelenik meg a dupla koncertlemezünk, de már dolgozom – szöveget írok, a témákat rakosgatom, stb. – az őszre várható új albumon is.
- Semmilyen hobbi nem fér be e mellé?
- De! Nagyon szeretek horgászni. És az aktív formáját kedvelem ennek a tevékenységnek, mert kizárólag folyóvízi pergető horgász vagyok. Igaz, az elmúlt években nem nagyon volt rá időm, de remélem, hogy idén már meg tudom oldani, mert számomra ez a legjobb relaxálás és kikapcsolódási lehetőség.
- Szólólemez készítés még sosem fordult meg a fejedben?
- Nem, mert én minden felvételemet, és az összes eddigi albumot, amin szerepelek úgy élem meg, mintha az egy szólólemez lenne. Nem tudnék többet beleadni akkor sem, ha csak az én nevemet írnánk ki a borítóra.
A zene mindig is csapatmunka, és ebben az esetben is ugyanúgy kellenének társak az elkészítéséhez, mint ahogy eddig is, ezért felesleges ilyenben gondolkozni. És nyilván ezért nem mondhatom egyik anyagra sem, amit megírtam, hogy szólólemez, mert a zenészpartnereim is minden esetben rengeteget hozzáadtak az általam irt dalaimhoz.
Egyébként, engem az sem motivál, hogy saját karriert építsek, nem az ad flesht, hogy megmutassam, milyen gitáros vagyok. Saját érzéseket akarok kifejezni, amik nekem is ugyanannyit adnak, mint a közönségnek.
- Imáink meghallgatásra találtak, kijön dupla CD-n a tavalyi Budakalászon adott koncertetek.
- Tavaly volt tíz éve, hogy megjelent a Nomad első lemeze, a Végál.om.., amin az a Mihalik Ábel dobolt, aki ismét a zenekar tagja lett nemrég. Ezek apropóján vettük elő az albumon szereplő számokat, majd jött az az ötlet is, hogy rögzítsük a bulit. Ami aztán olyan jól sikerült, hogy úgy döntöttünk, hogy fizikai formátumban is kiadjuk. A holnapi koncerten, a Crazy Mamában pedig azokat a dalokat játsszuk el, ami a dupla lemezre került 21 nótán kívül van még a repertoárunkban. Vagyis ezáltal a Nomad teljes életműve rögzítésre kerül, szeretnénk ugyanis egy korszakot lezárni az új album megjelenése előtt.
- Hoppá! Akkor, ha jól értem, nem a lemezanyagot fogjátok élőben bemutatni?
- Nem bizony! (nevet) Hanem olyan dalokat játszunk, amik nem kerültek fel erre az új dupla CD-re. A rajongóknak ez a műsor egy csemege lesz, hiszen olyan számokat hallhatnak, amiket nagyon ritkán szoktunk elővenni, vagy soha nem is játszottunk még élőben. Számomra is egy érdekes és egy nagyon különleges koncertnek ígérkezik.
Ahogy mondtam, ezt a programot is rögzítjük, viszont azt nem tudom, hogy mikor és hogyan fogjuk megjelentetni. Vélhetően rövid időn belül, de nyilván nem az új Nomad album kiadása előttre tervezzük, hanem mondjuk egy olyan időszakban, amikor holtidő lesz a zenekar életében, mondjuk szabadságon leszünk a Kanári-szigeteken. (nevet) Persze ez csak vicc, mert évek óta nem voltam nyaralni. Majd kiderül…
fotók: Mark A. Rosta, Totisz Tamás