Pár hete jelent meg magyar nyelven, a Cser Kiadó gondozásában Christian Lorenz – eredetileg Der Tastenficker (An was ich mich so erinnern kann) című – önéletrajzi írása. Az úriember a Rammstein nevű német ipari/elektronikus metal gépezet billentyűse, és Flake művésznevén adta ki könyvét.
Legelőször, essünk is túl a legfontosabb tényen: A Villanycigány - Minden, vagy legalábbis amire emlékszem kötet tartalmát nem spoilerezem el azzal, ha leírom – hiszen a borítón is ott van egy nagy piros körben fehér betűkkel –, egyetlen egyszer sem szerepel benne nevesítve a Rammstein, hanem valóban „csak” Flake sztorija került a lapokra. Igaz, apróbb utalások vannak egyes dolgokra, de mindvégig pusztán zenekarként nevezve a társaságot, gitárosként, énekesként jellemezve egy-egy zenészt, valamint több fotó is a banda egyes turnéállomásain készült.
És ha már fotók… A kötetbe nem kevesebb mint 136 (!) Flake által rajzolt, festett, vagy fényképezett, illetve őt ábrázoló kép került. Ezek nem egymást követően, galéria vagy egységes fotómellékletként kerültek az oldalakra, hanem szétszórva, nagyjából az éppen aktuális témához kapcsolódóan beillesztve, és mindegyikük – hol rövidebb, hol hosszabb – megjegyzést, lábjegyzetet is kapott. Kivétel nélkül nagyban emelik a mű élvezeti értékét.
A címmel kapcsolatban pedig idézném a kötet legelején található információt:
„A könyv eredeti címe, a Der Tastenficker (szó szerinti fordításban billentyűbasztató) a néhai NDK-ban egy szál szintetizátorral "vendéglátózó" zenészek gúnyneve volt. Ennek körülbelüli magyar megfelelője a villanycigány, ami egyszerre jelölheti a hangszert és a rajta játszó embert.”
Most már nézzük kicsit bővebben is a tartalmat… A volt NDK-ban született, és ott is felnőtt Flake egyhén szólva is meghökkentő – „művészlélekkel” alaposan megáldott olvasók számára (helyenként talán) irigylésre méltó – élettörténete a kötet. Viszont, nem hagyományos módon felépítve a leírtakat, hanem állandóan elkalandozgatva az idősíkon, hiszen – egy-két jelzésszerű utalástól eltekintve, ami segíthet az egyértelmű beazonosításban – konkrét évszámok sehol nincsenek feltüntetve.
Mint ahogy a megfogalmazás is nagyon egyedi, az önirónia, és a fanyar humor állandó alkotóelemei, valamint, egymás hegyén-hátán jönnek a már-már hihetetlennek tűnő, lehetetlennél lehetetlenebb helyzeteket elmesélő – nem túlzás, de néha már a L’art pour L’art társulat karaktereit vagy jeleneteit megidéző – sztorik, legyen szó magánéleti dolgokról, vagy a kelet-német underground világában történtekről. Igazán nem is lehet eldönteni, hogy sírni vagy nevetni kellene-e ezeken, lehet, hogy pár embernek sok is lesz. Mert aki az első néhány oldal után nem tud ráhangolódni az elbeszélés stílusára, és Flake habitusára, annak vélhetően nem ez lesz legkedvencebb zenész memoárja.
Remélhetőleg nem volt szürke eminenciás béríró az alkotás során, mert mindentől függetlenül szórakoztató és olvasmányos a kötet, annak ellenére, hogy sok helyen szinte fáj, hogy mennyire naiv és „kattant” főhősünk, kizárt, hogy valaki ennyire szerencsétlen flótás legyen, de úgy tűnik ez Flake veleszületett (és talán soha le nem vetkőzhető) tulajdonsága, és nem is igazán zavarja. Egy egyszerű srác a szomszédból, aki (meglehet) a mai napig sem érti, hogy miként is lett ilyen híres zenész.
A gyermek- és kamaszkori emlékek felidézésekor még kapcsolódási pontokat is felfedezni a mi szocializmusunkban átéltek, és az ő kelet-német történetei között (főként, a hozzám hasonló idősebb korosztálynak lehet jó néhány dolog „ismerős”), de bevallom, nálam utána több esetben is már elég meredeknek tűnik néhány véleménynyilvánítás, és az elmesélt „csínytevések” többsége sem valami szimpatikus.
Hogy a muzsikáról is essen szó… A kötet elég nagy részében Flake komolyabb ismertségét meghozó, 1983-ban alakult, az egyik legelső kelet-német punk bandaként számon tartott Feeling B (és a hozzá kapcsolódó történések felidézése) van fókuszban, ami ugye arról is „híres”, hogy utolsó felállásából három tag – billentyűsünk mellett Paul Landers gitáros, és Christoph Schneider dobos – is a Rammstein-ben játszik a mai napig.
Az oldalakon Flake fanatikus zeneimádata mellett a sétálás/kirándulás szeretete (csak nem ezért futópadozik koncertek közben?) és pénztemető autómániája is alaposan bemutatásra kerül, mint ahogy a nőkkel való kapcsolatteremtésének, sőt szexuális életének egyes állomásainak felvázolása sem marad ki, de (már elmúlt?) alkoholfüggősége, valamint, több rendbeli félelmeinek (és azok kezelési módszereinek) felsorolása sem tabutéma. Sok-sok, mindezekkel összefüggő kaland részletes elmesélését megkapjuk, ha végigérünk a több mint 300 oldalon, néha tényleg csak a fejünket foghatjuk egyes sztoriknál.
A kötetet a picivel több, mint egy oldalas epilógus, és az ennél is rövidebb köszönetnyilvánítás zárja, tartalomjegyzéket pedig ne keressünk, hiszen nincs fejezetekre tagolva a könyv.
Zárszóként annyit, hogy az egyre gyarapodó (magyar nyelven is hozzáférhető) zenész életrajzok között ez egy üdítő megjelenés, ami viszont a szokásosnál „lazább” befogadó készséget igényel. A magyar fordítást Rieckmann Tadeusz, a Dalriada ex-dobosa (jelenleg Tyr, és Sunwharf) végezte.
koncertfotók: Christian ’Flake’ Lorenz Facebook-oldal