Szénné perelnek minket – csapdahelyzetbe irányították hazánkat

Ahelyett, hogy újabb szabadkereskedelmi egyezményeket kötünk, inkább fel kellene mondani a kétoldalú kereskedelmi megállapodásainkat, mielőtt a multinacionális vállalatok szénné perelnek minket - nagyjából ez a legfontosabb üzenete Gus van Harten, kanadai jogász-professzor budapesti látogatásának.

A Magyar Természetvédők Szövetsége (MTVSZ) meghívására hazánkba érkező Gus van Harten, a befektető-állam vitarendezési mechanizmus (ISDS) témakörének egyik legelismertebb független szakértője, az EU-Kanada szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) ideiglenes hatályba lépését megelőző napon találkozott hazai újságírókkal, és tájékoztatta őket az eddigi kutatási eredményeiről, illetve a kilátásokról. Az Alfahír is ekkor készített vele interjút.

Gus van Harten egyértelműsítette, a befektetésvédelmi rendszerek többletköltséget jelentenek a demokráciák működését tekintve, illetve hozzáférést biztosítanak a közpénzekhez multinacionális vállalatok számára – így ezeknek a cégeknek az érdekei fontosabbá válnak, mint az állampolgárok alapvető jogai.

A döntéshozók felelőssége

Fidrich Róbert, az MTVSZ programfelelőse mindezt kiegészítette azzal, hogy ez már nem egy távoli veszély, hiszen Verespatak kapcsán a kanadai bányászati multi, a Gabriel Resources egy 4,4 milliárd dolláros kártérítési per belengetésével elérte, hogy a román kormány visszamondja az ősi magyar település védelmében tett intézkedéseit.

„Óriási felelőssége van most a döntéshozóknak”

- szögezte le Fidrich Róbert. Ahelyett hogy újabb olyan egyezményeket írunk alá, amelyekbe beleépítették ezeket a vitarendezési mechanizmusokat, Magyarországnak inkább ki kellene lépnie a korábbi megállapodásokból,

„mielőtt szénné nem perel minket az összes multi”.

A CETA és a TTIP ratifikálása több tízezer befektető számára biztosítana lehetőséget arra, hogy bepereljenek EU-s tagállamokat.

Még nincs menetrend

Mint ismert, a szeptember 21-től ideiglenes alkalmazandó CETA vegyes hatáskörű egyezmény, a teljes körű hatályba lépéséhez a nemzeti parlamentek támogatására is szükség van. S bár a kormány támogatja az egyezményt – ezt több nyilatkozat is megerősíti -, szükség lesz a képviselők szavazataira is. Ugyanakkor lapunkat arról tájékoztatta a Miniszterelnökség, hogy a magyar parlamenti ratifikáció menetrendjéről – számos más uniós országhoz hasonlóan – egyelőre nincsen döntés.

Meglepő helyről érkezett segítség a multiknak

Legalábbis a Magyar Természetvédők Szövetsége - A Föld barátai és az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala közösen szervezett, "Vállalatok kontra kormányok - A transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmények jogi aspektusai és aktuális helyzete" című szerdai konferencián elhangzottak erre engednek következtetni.

Gus van Harten: Csapdában

Felmerült már a nemzeti kormányok döntéshozóinak a felelőssége. Az Orbán-kormány nemcsak a CETA-t támogatja, de általában a szabadkereskedlmi egyezmények megkötését is szorgalmazza. Mit kezdeni egy ilyen kiindulóponttal?

Ha úgy tartja kedvük, akkor támogassák a szabadkereskedelmet, pontosabban kereskedjenek szabadon, de semmiképp se kötelezzék el magukat beruházásvédelmi megállapodások, befektetők és államok közötti vitarendezési mechanizmusok formájában hosszútávra egy olyan modell mellett, amely messze nem a kereskedelem gyakorlásáról szól. Ezek az egyezmények az állampolgárok számára csak egy sor további veszélyt, kockázatot és terhet jelentenek. A magyarországihoz hasonló kormányok előtt alapvetően három lehetőség áll arra, hogy szabad nemzetközi kereskedelmi tevékenységet gyakoroljanak anélkül, hogy az előbb említett negatív hatásokat elszenvedjék.

Amennyiben?

Egyrészt megtehetik, hogy a korábban megkötött, az idők során elavult kétoldalú beruházásvédelmi egyezményeket, amelyek az elmúlt 20 évben a külföldi befektetők tevékenysége eredményeként új problémákhoz vezettek, egyszerűen felbontják.

A második lehetőség, hogy nem ratifikálják a nemzeti parlamentek a CETA-t, így nem lép hatályba a befektetésvédelmi bírósági rendszer sem.

A harmadszorra pedig, aktívan küzdjenek azért, hogy a multilaterális befektetői bíróságok tiszteletben tartsák a nemzetállamok szuverén intézményeit. Erre a nyomásgyakorlásra csakis akkor van mód, ha az érintett államok olyan politikai irányba kötelezik el magukat, amely ezt lehetővé teszi.

Azt is világossá kell tenni, ha nem képviseli mindhárom utat egyszerre egy adott kormányzat, akkor egyrészt nem védi meg szuverén intézményeit és saját szuverenitását, de indokolatlan mértékű kockázatokat is vállal az állampolgárok által befizetett közpénzek tekintetében.

Hazánkban szeretik az összeesküvés-elméleteket, illetve igyekszünk ideológiát gyártani a különböző gazdasági folyamatok mögé is. Ön szerint is világrendi kérdések húzódnak meg a most formálódó, kontinentális egyezmények mögött?

Ehhez természetesen ismerni kellene a különböző gazdasági és kormányzati szereplők milyen szándékok szerint döntenek. De az biztos, a vitarendezési mechanizmusban érintett, és a rendszer által alkotott dollár-milliárdos iparág, rendkívül hatékony és erős lobbitevékenységet folytat, amely egyértelműen az egyezmények aláírásnak irányába mutat. Ugyanakkor tény az is, hogy rendkívül sok kormányzati képviselő, döntéshozó nem kellőképpen informált, és így könnyen manipulálható.

Mindezeken felül, természetesen az egyes országok kereskedelmi minisztériumai, vagy illetékes döntéshozóegységei a saját iparáguk nemzetközi esélyeinek erősítésében érdekeltek.

Maradjunk a hazámnál: Kanada esetében teljesen világos, hogy a különböző kitermelői iparágak, mint például a bányászipar, rendkívül erős lobbierőt gyakorolnak a külkereskedelmi döntéshozókra, hogy azok tegyenek meg mindent a nemzetközi pozícióik erősítése érdekében.

Ugyanakkor ez a fajta külkereskedelmi politika csak azon az államok esetében működik, amelyek eleve megfelelő adottságokkal rendelkeznek, és korábban is erős tőkeexportot valósítottak meg. Azaz a saját gazdaságukban a tőkeexport mértéke meghaladja az ő szempontjukból külföldinek tekinthető tulajdonlást. Ilyen az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Franciaország, vagy Németország.

Magyarországot viszont nem lehet ebbe a körbe sorolni.

Azt kell, hogy mondjam, a kisebb gazdasági potenciájú országok esetében a befektetők és államok közti vitarendezési rendszer egy alapvetően elhibázott irány, ők inkább elszenvedői lesznek ennek.

Olyan országok, mint amilyen Magyarország is, még a 80-as, 90-es években írták alá ezeket a megállapodásokat, amikor a külföldi befektetők jellemzően még nem kezdtek el kereseteket benyújtani a különböző európai államokkal szemben. Azonban ezeknek a megállapodásoknak az aláírásával egy csapdahelyzetbe irányították bele saját magukat. A hozzám hasonlók viszont azon dolgoznak, hogy rávegyük valahogy ezeket a kormányokat arra, lépjenek ki ebből a kelepcéből, ahelyett hogy még mélyebb gödörbe ássák bele magukat. Amilyen például a CETA.