1956 segélykiáltás volt az embertelenség ellen. Jövőre lesz 70 éve, hogy Közép-Európa egyik legtöbbet szenvedett népe, a magyarság fellázadt a kommunizmusnak nevezett totális elnyomórendszer ellen.
Fellázadt a megmaradt polgárság, a rendszerben mélységesen csalódott munkásság, a forradalmi gondolatokra mindig jobban hajlamos ifjúság a diákok és egyetemisták vezetésévél, az antikommunista érzelmű fiatalok és idősebbek. Egyszerre álltak ki és egyszerre mondták:
elég volt!
Elég volt az elnyomásból, a megfigyelésből, a terrorizálásból, a listázásokból, a véreskezű kommunista pártfunkcionáriusokból, Rákosi Mátyás és a hozzá közelálló banda mindennapi tevékenységeiből, a mögöttük álló birodalom, a Szovjetunió emberellenes rendszeréből.
De vajon kik 1956 hősei? Kikre legyünk büszkék közel 70 év távlatából? Személy szerint az 1956-os forradalom és hősei állnak hozzám a legközelebb, elsősorban őszinteségük, tisztaságuk és a fiatalság kiemelkedő szerepe miatt. A rendszerváltozásnak hívott időszak során, valójában ennek árnyékában, a sok esetben csak hatalomátmentésüket biztosító kommunista-szocialista elit eltorzította, sok esetben magának követelte 1956 emlékeinek ápolását, olyan személyeket emelt a színpad magasabb részeire, akik finoman fogalmazva nem értették meg ’56 hőseinek érveit. Nem elvitatva szerepüket, de forradalmunk és szabadságharcunk nem róluk kell, hogy szóljon.
Az igazságot, a szabadságot zászlajukra tűző tizen- és huszonévesek, a tenni akaró forradalmárok legnagyobb elárulói a politikai életből érkeztek.
Az őszi események után, melyek az elszántan küzdő fiatalok és a hozzájuk csatlakozók megrengették a hatalmat, csodálatra méltóak voltak, és noha nagyon rövid ideig tartott harcuk és ellenállásuk, örökre beírták a magyar történelem lapjaira a nevüket. Sokkoló tény azonban, hogy alig pár hónappal később, 1957 május elsején, mintha előtte semmi se lett volna, többszázezres felvonulást tartott az a hatalom, élén Kádár Jánossal, az egyik legnagyobb árulóval, aki a szovjetek segítségével jutott hatalomra, és más névvel, más vezetéssel, de ugyanúgy ördögi módszerrel a magyarságot zsákutcába vezette a későbbi évtizedekben. Elnyomás, hallgatás, megtörés, bebörtönzés, a kényszerből való menekülés a szülőföldről járt a forradalmároknak és támogatóiknak. A kollaboránsok és karrieristák segítségével egy olyan masszát gyúrtak a népből, melynek jelentős része sajnos önként dalolva asszisztált a rendszer aljasságaihoz, közben a forradalom hősei szépen lassan országunkban el lettek felejtve, szerepük át lett értékelve, „ellenforradalmista, fasiszta csőcseléknek” lettek beállítva az évtizedek során, arról már nem is beszélve, hogy hóhéraik sok esetben kényelemben, bűneiket sosem megbánva éltek a Rózsadombon halálukig.
1956 tisztasága akkor lesz újra értelmezhető, ha a forradalom eszmeiségétől a politika minél inkább távol tartja magát, nem sajátít ki hősöket, nem értelmez át történelmet a saját érdekének megfelelően,
hanem csendben, hátralépve, fejet hajt azok előtt, akik tették, amit tenniük kellett a Corvin közben, a Széna téren, a Tűzoltó utcában, Budapesten és vidék számos városában. Valaki fegyverrel a kézben, valaki a sebeket ápolva vagy a forradalmároknak kenyeret és élelmiszert juttatva járult hozzá a felkeléshez.
Nehéz időkben születnek a hősök, de örökké élnek. Egyre kevesebb a tanú, sokan, így Pongrátz Gergely és a Corvin közi suhancok javarésze, Wittner Mária, Pákh Tibor, a fiatalon kivégzett Mansfeld Péter és a sok más hétköznapi, névtelen hős fentről tekint le ránk. Ezért különösen nagy érték és egyben megtiszteltetés, ha az ember még kezet foghat és hallgathatja azok beszámolóit, akik átélték az eseményeket és tevékeny részt vállaltak a harcokban. Nagy öröm jelen sorok írójának, hogy ismerheti Murányi Leventét, az egyik utolsó élő 56-os hőst.
Az ő történetük fennmaradása rajtunk múlik, hogy hogyan ápoljuk. Nekünk ez a kötelességünk!
Dicsőség 1956 bátrainak, hőseinek! Dicsőség a forradalmároknak!
„Fegyvert fogtak, régen egyszer mind a nagyfiúk,
s összegyűltek Corvin közben,
nem volt más kiút,
árvák voltak, úgy, mint te meg én,
senkik voltak, úgy, mint te meg én.”
(A szerző történész, a Jobbik országgyűlési képviselőjelöltje Budapest 5. választókerületében.)