(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
1956 becsületére van szükség ahhoz, hogy lebontsuk a NER-t. 1956-ban egy sokkal embertelenebb rendszerrel szemben merített bátorságot sok-sok honfitársunk. Hogy nemzetünk akkor arra képes volt, annak emléke most is itt él bennünk. Nem lettünk azóta gyávábbak, nem lettünk romlottabbak, nem vagyunk mások. A mártír tanár és tudós, a fegyvert ragadó pesti munkás, a pontokat fogalmazó egyetemista, a bűneiből megtisztulni akaró politikusok, egyek közülünk. Gyarló emberek váltak hősökké, hazafiakká az állampolgárokból.
1989 júniusában, Nagy Imre és társainak újratemetésén nem csak a mártír politikusok koporsói voltak felravatalozva: Nagy Imréé, Gimes Miklósé, Losonczy Gézáé, Malétár Pálé és Szilágyi Józsefé. Ott volt egy hatodik koporsó a névtelen mártíroknak. A névtelen hősöknek. Az újratemetés a rendszerváltás szimbolikus és talán legfontosabb közösségi eseménye volt. A hideg és tárgyalásos átmenet kevés kollektív pillanatainak egyike, azon kevés történelmi pillanatoké, amikor a múló idő és az örökkévalóság egybeér. Mai miniszterelnökünk ezen az eseményen mondott jelentőségteljes beszéde nem volt forradalmi tett. Kollektív tett volt, amin azt értem, hogy nemzetünket szólította meg. Bátor volt, de a bátorságnál is fontosabbnak tartom tisztaságát. Ennek a beszédnek számomra a hatodik koporsóról szóló mondata volt a kulcspontja. A fiatal politikus akkor szimbolikusan a saját és kortársai jövőjét is abba a koporsóba helyezte.
Sok évvel a rendszerváltás után szavazókorúvá érve engem a rendszerváltásból ez a mondat érintett meg először. Éppen az ötvenéves évforduló évében lettem elsőszavazó, 2006-ban. Utólag ez az év számomra is másról híresült el, de a 2006-os véres események is azt üzenik, hogy 1956 sok évtizeddel a forradalom után is él, és meghatároz mindannyiunkat. A harmadik Magyar Köztársaság 1956. október 23-án fogant, és a NER utáni újra erős magyar jogállamnak is október 23-áig kell visszanyúlnia. Fel kell támasztani a hatodik koporsóba temetett jövőnket, becsületünket, tisztaságunkat.
Nem akarok kontrasztot rajzolni az 1989-es és 2020-as Orbán Viktor között, sokszor emlékeztetjük a különbözőségekre magunkat, és próbáljuk emlékeztetni rá a miniszterelnököt, de a személyes változás mégiscsak magánügy. Nem tudni, vajon önazonosnak tartja magát még mindig régi énjével, vagy tudatosan tagadta meg a ’89-ben vallott elveit. Számomra nem az a fontos, hogy önmagát elárulta, mert ezt nem tudni, valakiket viszont mindenképpen elárult, a hatodik koporsó névtelen hőseit. Hozzájuk kell nekünk hűeknek lennünk. Orbán Viktor politikáját és rendszerét csak akkor van erkölcsi jogalapunk kritizálni, ha mi a miniszterelnök helyett hűségesek vagyunk az ’56-os forradalom névtelen hőseihez.
Hogyan ismerjük fel, hogy még hűek vagyunk hozzájuk? Konkrét és elgyászolt személyeken és már soha fel nem tárható mártírokon túl, ők jelképezik a mi jobbik énünket is. Azokat, akiknek tinédzserként álmodtuk magunkat, akikké azt szeretnénk, gyerekeink váljanak. A hatodik koporsó névtelen hősei nem alkudtak meg. A diktatúra sokadik évében nem legyintettek a szabadságról szőtt álmokra. Mi sem alkudhatunk meg. Nem vonhatjuk meg a vállunkat, ha sokszorosan sokadik lépésként a jogállam lebontásában a Kúria élére pártkatonát ültetnek.
1956-ban esélyt adtak a jobbá váláshoz. Nagy Imre vagy Losonczy keze nem csak saját vérüktől piroslott, de mégis engedte a nemzet, hogy vele eggyé forrva mártírként haljanak meg. Nem vitathatjuk el a pártkatonáktól mi sem emberi méltóságukat, és valljuk meg reményünket, hogy képesek lesznek majd a párt szava helyett a szívükre (és a törvényre) hallgatni. Vagy bocsássunk meg annak, aki bocsánatot kér, és kínos múltjától szabadulna.
1956 névtelen hősei kezükbe vették a saját sorsukat, de nem csak azért, mert utcára vonultak. Talán soha nem volt annyira aktív pártélet Magyarországon, mint azon a pár napon, és távolról sem csak a fővárosban. Mi sem hagyhatjuk, hogy a pártok (a kormány vagy az ellenzék pártjai) a fejünk fölött döntsenek, és mímeljenek demokráciát! És nem is hagyhatjuk magukra azokat a politikusokat, akiket a közhiedelemmel ellentétben valóban a szolgáló szeretet vezet.
1956 névtelen hősei legnagyobb küzdelmüket önmagukkal vívták, és legnagyobb győzelmüket sem a szovjet tankok, hanem gyarlóságaik felett aratták. Legyőzték saját önzésüket, félelmüket, apátiájukat, másokkal szembeni bizalmatlanságukat, aztán pedig már az orosz katonát is karon tudták fogni. Nekünk sem a másként gondolkodó honfitársainkkal, nyugati, keleti hatalmakkal, a közvetlenebbül gyengéd szentatyával, a hagyományokba zárkózó helyi hívekkel, pártkatonákkal, bürokratákkal vagy tüntetőkkel kell hadakoznunk, senki emberfia nem lehet az ellensége a másik embernek. Csak önmagunk, csak saját bűneink. Most, 2020. október 23-án nézzünk egymás szemébe, és másik tekintetében lássuk meg azt a névtelen hőst, aki bármelyikünkből válhat!