Kölcsey földjén születtem, és most is itt élek. Közéleti szereplőként, művészetet művelő alkotóként és magánemberként másodszor szólalok meg olyan ügyben ami nem politikai, hanem annál sokkal mélyebb értékű, és túlmegy a hallgatás határán. Első esetben a hitemet gyalázták meg, most a nemzetemet, ami valójában összeér.
2012-ben Szegeden Győrffy László okozott felejthetetlen sérülést minden hozzám hasonló hitű emberben a „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” installációjával mint „művészeti” jelenséggel, most Ajsa Luna a Himnusz méltóságát Győrffyhez hasonló mélységekbe lökte…
Az elmúlt hónapokban számos zenei előadó produkciója vagy dalszövegei robbantottak ki heves vitát. Ezek lényegében kivétel nélkül olcsó közéleti bulvár-rágógumik voltak, amelyeket a politika dobott oda a közvéleménynek, hadd csámcsogjunk rajta! Én nem tettem, nem véletlenül. Ám vannak helyzetek, amikor mégis meg kell szólalni.
Augusztus 20-án Budapesten egy állami rendezvényen meggyalázták a Himnuszt. A Szent István-nap keretében a Műegyetem rakparton egy Ajsa Luna nevű énekesnő
a színpad szélére ülve, cigarettázva adta elő nemzeti imádságunkat
– amelyből egyébként nagyjából egy hangot sem talált el.
Akinek volt szerencsétlensége látni ezt a produkciót, annak világos: amit itt látunk, az nem feldolgozás, átdolgozás vagy áthangszerelés. Ezekere volt már számos példa az elmúlt évtizedekben, hol jobb, hol gyengébb eredménnyel. Nem hiszem, hogy nemzeti jelképeink érinthetetlenek. Hozzájuk lehet nyúlni – tisztelettel! És ebből az előadásból éppen ez az, ami tökéletesen hiányzott.
Az énekesnő utólag úgy nyilatkozott:
„Semmiféle rossz szándék nem vezérelt, sőt a célom az volt, hogy felköszöntsem Magyarországot úgy, ahogyan ez a saját performanszomon belül autentikus”.
Nem szokásom senkinek a jó szándékát kétségbe vonni, most sem teszem. Leginkább azért, mert ebben az esetben ez teljesen lényegtelen. A problémát ő maga fogalmazta meg, nyilván tudtán kívül.
A Himnuszt ugyanis senki sem gyömöszölheti bele „a saját performanszába”, nemzeti imádságunk méltósága minden előadói szempontot felülír. Aki nem képes ezzel az alázattal közelíteni hozzá, az inkább maradjon távol tőle.
Nemcsak politikusként, de alkotó emberként is hiszek a művészet minél nagyobb szabadságában. De vallom azt is, hogy igenis szükség van tabukra, szükség van olyan határkövekre, amelyeken nem megyünk túl. A művész szabadsága ott végződik, ahol mások méltósága kezdődik – amely nem tévesztendő össze a hisztérikus „érzékenységgel”, amelyből a politikai korrektség kinőtt.
Méltósága pedig nem csak az egyes embernek, nem csak a kisebbségeknek, hanem minden közösségnek van. A nemzetnek is. Ennek tiszteletben tartása mindannyiunk elemi kötelessége. Ha pedig közéleti, politikai szerepet vállalunk, akkor a tiszteletben tartatása is a feladatunk. Ennek eszköze nem a megbélyegzés vagy a gyűlölködés, hanem a figyelemfelhívás, a határok világos meghúzása. Különösen az ilyen fiatal előadók esetében, akiket egy ilyen súlyos hiba után nem kitagadni kell a nemzetből, hanem arra sarkallni, hogy gondolják át, mit tettek, és kérjenek bocsánatot azoktól, akiket megbántottak. Ennél bátrabb performansz ugyanis nincs.
(A szerző képzőművész, a Jobbik elnöke.)