A Ricsárdgír nevű zenekar műfaji besorolás tekintetében "hivatalosan" a hobbipop, technopunk, art-fart rock kategóriájába tartozik, nem hivatalosan pedig valahogy úgy lehetne leírni, amit csinálnak, hogy színtiszta őrület. A csütörtöki A38-on megrendezett búcsúkoncertjükön is hozták a formájukat, bár jócskán akad, amit kifogásolni lehet a koncertben.
Az A38 hajó egyébként jó választás egy ilyen kaliberű hobbibanda fellépéséhez. (Az A38 hajó, amit nagyon szeretünk ugyan, de biztos vagyok benne, hogy a rém kedves - ja, nem - pultoscsaj beleköpött a fröccsömbe, mert kifogásolni merészeltem rém kedves stílusát. Azt nem értem soha, mi vesz rá arra egy vérbeli mizantrópot, hogy vendéglátózzon.)
Tehát az A38, helyesbítek, jó választás lett volna, csakhogy a profi hangtechnika és a legalább ugyanannyira profi hangosítóstáb a csörgésből valami “normális” hangzást akart kihozni, így aztán pont a lényeg veszett el: a koncert ütött-kopott, spontán ákombákom-házibuli jellege. Ezen kívül a legjobb számokat a koncert vége felé játszották, pedig jóllehet, pont ezekkel kellett volna megadni az elején a buli lendületét.
De hogy a közönség miért kezdett el némely ponton hasraütésszerűen pogózni, mint derült égből a villámcsapás - illetve gyomorszájonvágás - , azelőtt még a brit tudósok is mindmáig tanácstalanul állnak. A backstage-re sajnos nem sikerült eljutnunk, hogy a zenekart is megkérdezzük, hogy érezték magukat, mert csak ilyen meg olyan meg amolyan karszalaggal lehet oda bejutni, nem ám akárhogyan, kérem szépen!
Akárhogy is, a Ricsárdgír hiánypótló színfolt volt a mai magyar könnyűzenei palettán. A csütörtöki este meg valahogy így festett: