És ami nagyon érdekes, hogy ebben a kérdésben a nyugat-európai szélsőjobboldal majdhogynem egy platformra helyezkedik a mindenki számára nyitott Európa mellett tüntetőkkel. A jelszó: nem engedünk a terroristáknak, Európában márpedig mindenki azt mond mindenkiről, amit akar.
Helyes. Mindent szabad. Nincsenek erkölcsi korlátok. Gyalázzuk egymást még durvábban, szabadon. Hisz itt Európában megtehetjük. És akinek nem tetszik, az elmehet.
Csakhogy senki nem fog elmenni. Még többen jönnek. Egymást gyalázni, a szabad Európában. Van, aki szóban teszi ezt, de egyre többen majd fegyverrel. Ebben az „idilli” Európában kétféle ember létezik majd: akiknek a test már nem számít, és akiknek csak a test számít. A lélekbe szabadon belegázoló „felvilágosult” Európa azonban saját maga ellensége. És még csak nem is „felvilágosult”. Ha valóban felvilágosult lenne, akkor meglátná, hogy mit művel. Az ész felsőbbrendűsége esztelen módon rohan a saját halálába.
Nehezen nevezhető ugyanis ésszerűnek az a magatartás, amikor az ember és ember közti mértéktartás határait tudatosan lebontom és utána csodálkozom, hogy egy mértéktelen világ jön létre magam körül.
Jelenleg Európa ugyanis ezt teszi: nemcsak a testi határokat bontja le, hanem a lelki határokat is. Mindenki szabadon járhat ki-be egymás lelkivilágába. Mindenki „testvér” – illetve „tesó” – az egyenlőség jegyében. A francia események utáni reakciókat látva kijelenthetjük „szabadon”: ez az Európa a szemünk láttára falja fel gyermekeit és változik át valami szörnyeteggé.
A vadakat éltető „felvilágosultak” Európájában minden lelki mérték elveszik. Mivel ezen „felvilágosultak” csak a testet tisztelik, a lelket nem – aminek még a létezését is tagadják – minden lelki mértéket figyelmen kívül hagynak. Sőt azok jelképeit szívesen meg is tapossák.
Az ésszerűségére oly büszke „felvilágosult” Európa azonban végső soron teljesen irracionális módon cselekszik akkor, amikor a mértéktelenség mellett áll ki.
Racionalitás és irracionalitás ugyanis a lélek „királyi” mértéke nélkül egymást felfaló kígyóvá válik. Ez a királyi mérték természetesen nem anyagi természetű, és nem valamiféle kényszerű önkorlátozásként kell felfogni.
Ha például egy „disznófejet” dobok egy mecsetbe, akkor nyilvánvaló, hogy ellenreakcióra számíthatok. És itt nem az a kérdés, hogy milyen mértékűt. Így ésszerű ember nem cselekszik. Vagy ha igen, akkor a mögött olyan manipulatív szándék kell, hogy álljon, aminek viszont semmi köze az egyenes véleménynyilvánításhoz. Az ilyen magatartás ugyanis semmivel nem különb a személyi sértegetésnél. Azonban akik ezt végzik, nagyon rafináltan, tudatos morális védelembe burkolózva teszik ezt.
Az „anyázás” állami, sőt Európai értékrend szintjére való emelése – amit a Charlie Hebdo mellett való egyes kiállások kapcsán tapasztalhattunk – egy hihetetlen cinizmus. Az, hogy Európában az „anyázásért” általában csak verés jár és nem gyilkosság, nem jelenti azt, hogy az „anyázást” hivatalos európai értékrendként legitimáljuk a szabad véleménynyilvánítás égisze alatt.
Márpedig most ez történik Európában. Az üzenet körülbelül ez: „igen is, itt Európában mindenki szabadon szidhatja a másik édesanyját, a templomok oltárát sárral bekenheti minden következmény nélkül. Miért? Mert nekünk ez az értékrendünk. Egyébként meg gyere, te is megteheted szabadon.”
A „felvilágosult” Európa akkor fordul irracionalitásba, amikor nem látja: azzal, hogy a gátlástalanságot legitimálja a szabad véleménynyilvánítás címén, káoszt teremt. A kisebbségek jogainak védelme mögött sincs más a legtöbb esetben, mint a lelki gátlástalanságra való kapacitálás, a belülről való bomlasztás egy homogén massza irányába. Vannak akik, ezt tűrik, vannak, akik nem, s a maguk szintjén ilyen olyan válaszokat adnak.
Lehet itt moralizálni azon, hogy ez nem jogosít fel arra senkit, hogy öljön – persze hogy nem -, azonban a lelki gátlástalanság szintjén kezelt „szabad véleménynyilvánítást” piedesztálra emelni, mint legfőbb európai „érték”, az lényegében a gyalázkodás „istenítése”.
A francia szatirikus lap által is képviselt szellemiség Európa betegségét tükrözi.
Felmerül a kérdés: Ha egy betegség által legyengült testet ér vírustámadás – jelen esetben egy vallási köntösű terrorizmus formájában – akkor úgy védjük meg magunkat, hogy a betegség mellé állunk?
Odáig jutottunk, hogy ma az európai szélsőjobboldal egy része is Charlie Hebdo világa mellé állt, kijelentve: ez a mi belügyünk, majd mi elintézzük, Európán kívüli értékrend ebbe ne szóljon bele, Európában mindenki azt mond, amit akar.
Ezzel a gondolatmenettel csak az a probléma, hogy Európa kérdése már régen nem európai belügy. Európa nyugati fele multikulturális lett, de a lelki értékek is teljesen az anyagi relativitás szintjére süllyedtek. Az önazonosság pusztítása mellett a nyitottság olyan erőket is beengedett, amelyek most a lelki értékek helyén keletkezett űrt erőszakkal kívánják betölteni. A nyugat-európai szélsőjobb egy része lezárná a határokat, a liberálisok nyitva tartanák. Azonban mindketten egy valamiben megegyeznek: a „szólásszabadság” címszó alatt rejtezkedő mértéktelenséget védik, mint legfőbb európai értéket.
A vírusokkal szemben lehet ugyan keménykedni, hogy márpedig mi akkor is ragaszkodunk a beteg szemlélethez, az immungyengeségünk okához. A vírus - terrorizáló jelensége - ettől csak tovább erősödik Európa testében. Táptalaja ugyanis már igen kiépült, és a tudatos manipulációk számára is kitűnő tereppé lett.
Talán nem véletlen, hogy a liberális Európa értékrendjének szülőhazája szembesül legkeményebben a szörnyeteggel, amit létrehozott.