Kezdjük az ellenérvekkel, amelyeket a következő hetekben dézsával fognak ránk önteni a nagyonmértékadó, nagyonracionális, nagyonjózan nagyonszakértők.
1. Ha Magyarországon felmennek a bérek, a multik elköltöznek, és egy csomó ember marad munka nélkül.
Jogosnak tűnő aggodalom, hiszen ezek a cégek jelenleg is azért telepítették gyártásuk egy részét hozzánk, mert nyugaton magasabb fizetést kellene adniuk a munkavállalóknak. Ugyan, miért ne állnának eggyel, vagy kettővel tovább? Nos, leginkább
azért, amiért eddig se tették.
Közép-Európától keletre és délre jelenleg is lényegesen olcsóbb a munkaerő. A Suzuki sokkal rentábilisabban gyártathatna autót Kijevben, a Legónak olcsóbb hely lenne Chisinau, és a Bridgestone-nak is jóval kevesebbet kellene fizetnie a tiranai melósoknak. Mégis Esztergomban, Nyíregyházán és Tatabányán nyitottak üzemet. Ennek az egyik igen egyszerű oka, hogy Ukrajna, Moldova, vagy Albánia nem tagjai az Európai Uniónak és belátható időn belül nem is csatlakozhatnak. Így viszont
az ott előállított termékeket nem lehetne olyan kedvező feltételekkel (például vámmentesen exportálni az uniós piacra.
A másik okot pedig nagyjából mindenki tudja, aki járt már ezekben az országokban:
gyenge infrastruktúra, kevés és rossz minőségű út és vasút, képzetlen munkaerő.
ha pedig ezek a jelenleg még reménytelennek tűnő régiók valóban fejlődésnek indulnak, esetleg még Brüsszel is a keblükre öleli őket - nos, akkor viszont nem tudunk olyan bagóért dolgozni, hogy ne települjenek át a multik. (Többek közt ezért ostobaság tudásalapú helyett "munkaalapú - valójában összeszerelés-alapú - társadalmat építeni, de erről majd máskor.)
A nemzetközi nagytőke terjeszkedésének végpontja jelenleg Magyarország keleti és déli határánál húzódik. Akiknek pedig megéri Kínából, Indiából, vagy Vietnamból behozni az EU-ban értékesített árut, már rég ott dolgoztatnak. Az az egyre több ázsiai cég pedig, akik Európában szeretné megvetni a lábát, szintén nem vethet horgonyt egy Unión kívűl. A multik tehát biztosan nem örülnének, ha mélyebben a zsebükbe kellene nyúlniuk, de
nagy többségük szinte biztosan nem menne sehova.
2. A magyarok azért keresnek kevesebbet, mert gyengébb a termelékenységünk, és nem azért, mert a gonosz nagytőke kizsákmányol minket!
Nos, a helyzet az, hogy pedig de. Elsősorban azért. És ezt nem a Kádár-nosztalgiával és Mátyás keserűvel fűtött csepeli Béla bácsi, vagy a Szíriusz borozó konteó-hívői mondják. Hanem neves közgazdászok. Köztük nevesebbek is, mint azok, akiktől a következő hetekben a fenti állítást hallgatni fogjuk. Például Cambidge-i Egyetem kutatói, akik Pierro Safra vezetésével már évtizedekkel ezelőtt kimutatták, hogy
a munkavállalók a fizetése elsősorban nem az általuk megtermelt javak értékétől függ - hanem attól, mennyire keményen állnak ki az érdekeikért.
Rámutattak, hogy nagyon hasonló termelékenységi hatékonyságot felmutató országok között is komoly bérkülönbségek vannak - rendre azok javára, ahol erősebbek a szakszervezetek, és/vagy az állam a magasabb bérek érdekében avatkozik be a gazdaságba.
Vagyis a bérünket elsősorban nem megtermeljük, hanem kiharcoljuk.
Safráék megállapításai persze hatalmas szakmai vitát kavartak, amelynek végén a bérek és a termelékenység szoros összefüggését hirdető szakemberek olyat tettek, amit a hazai fősodratú liberális közgazdászok jó eséllyel soha nem fognak: beismerték, hogy tévedtek.
Ettől persze ez az az elmélet még nem válik szentírássá, a mai napig sokan sok megközelítésből kritizálják. De legyen világos mindenki számára: az, hogy azért keresünk rosszul, mert gyenge a termelékenységünk
nem objektív, megkérdőjelezhetetlen igazság, hanem csak egy álláspont a sok közül.
És valószínűleg nem is a legizmosabb.
3. Most komolyan, attól, hogy egymillió ember kéri, holnaptól háromszor annyit keresünk majd?
No, ez már egy teljesen legitim és ésszerű felvetés - volna, ha erről volna szó. De nincs. Először is: az elegendő számú szignó csak annyira kötelezi az Európai Bizottságot, hogy napirendre vegye a kérdést. Hogy mire jutnak, azt ők döntik el. (Igen, az EU rohadtul nem demokratikus intézményrendszer, többek közt ez az egyik legnagyobb baj vele.) És, ha el is fogadják a béruniót, akkor sincs elegendő eszközük rá, hogy ezt egyik napról a másikra a gyakorlatba ültessék. Tehát, teljesen biztosra vehetjük, hogy a kezdeményezés sorsától függetlenül
még nagyon sokáig nem fogunk annyit keresni Pesten, mint Bécsben.
Akkor minek ez az egész felhajtás? - csattanhat fel az olvasó. Nos, ennek megválaszolásához nem kell mást tennünk, mint leülni a párunkkal, és összehasonlítanunk a jövedelmi igazolásunkat. Ha hasonló munkakörben, pláne egy cégnél dolgozunk, valószínűleg drámai különbséget nem fogunk találni. Ami még 40-50 évvel ezelőtti is elképzelhetetlen lett volna. Akkor ugyanis
éppen az számított megváltoztathatatlan realitásnak, hogy a nők ugyanazzal a munkával kevesebbet keresnek, mint a férfiak.
Voltak, akik úgy vélték, hogy ez nem igazságos. Hogy, ha már az egykeresős, tradicionális családmodellt bedarálta a modernizáció, és az asszonyok nagy része, ha akar, ha nem, kénytelen dolgozni - akkor olyan nincs, hogy ugyanolyan teljesítményért ne ugyanannyi bér járjon nekik. Kiröhögték őket, legyintettek rájuk - vagy egyszerűen hazudtak, hogy a probléma igazából nem is létezik. Ám ők nem adták fel. Tüntettek, sztrájkoltak, petíciókat indítottak, aláírást gyűjtöttek. És elérték, hogy törvények, állami, uniós és nemzetközi szabályok, egyezmények, ajánlások szülessenek amelyek kimondják: nemtől függetlenül minden dolgozó munkája ugyanannyit ér.
Ma mindenhol pontosan ugyanannyit keresnek az azonos pozícióban levő férfiak és nők? Nem. Jelentősen csökkent a különbség? Igen. Szőnyeg alá lehet söpörni, ki lehet röhögni, le lehet legyinteni ma ezt a kérdést? Aligha.
És mindezt azért, mert valamikor, valakik felvállalták ezt a harcot, és, mert emberek milliói álltak mögéjük. És ezek a milliók elhitték, hogy nem lehet szőnyeg alá söpörni, kiröhögni és lelegyinteni a sorsukat.
Ma Nyugat-Európában nagyjából egyformán jól, Közép-Európában egyformán rosszul keres férfi és nő.
Most rajtunk, közép-európaiakon a sor, hogy elhiggyük: érünk annyit, mint azok, akiknek az a szerencséje, hogy a nagyszüleikkel hetven éve nem a Vörös Hadsereg, hanem a U.S. Army jött szembe. Nem, ettől nem fogunk olyan jól élni, mint ők. De e nélkül meg sohasem.