Így lesz, így lett ebből az országból egy sarki késdobáló, amelyhez természetesen a legprosztóbb kocsmai hangulat dukál: részeg őrjöngés, vagdalkozás, fenyegetőzés és szurkálás. Bebasztunk, állapítható meg tisztességes, alpári módon. És hát mit csinál a részeg ember? Itt van ez a CEU-ügy. Ha kimennék az utcára egy riportot forgatni, akkor tíz emberből kilenc azt sem tudná, hogy mi az a CEU. Mióta van, miért van itt, kik tanítanak rajta, mit tanítanak rajta? A kocsmai verekedéshez azonban nem is kell több, csak néhány feles, célzóvíz a felkorbácsolt indulatokhoz. Aztán lehet menni ezrével óbégatni, rázni az öklöket, hogy akkor itt és most a „demokrácia került veszélybe”, mert azt a CEU-t, vagy mit be akarják zárni, és egyébként is, Orbán Viktor egy diktátor. Tegyük hozzá, a kocsmai verekedés nem egy intellektuális küzdelem, a másik felet sem jellemzi fennkölt erkölcsi magaslat. Ott is alkoholos lehelet csap ki az ordító szájon. Ha valaki sokat iszik, elképzelhető, hogy elhatalmasodik rajta a paranoia és mindenhol baljós árnyakat lát. Például Soros Györgyöt, a Magyarországot árnyékként beborító, hüllőszemű Sith Nagyurat. Darth Soros az ördög, az országot sújtó sötét erők kiindulópontja. Ebben az esetben is igaz, hogy a részeg embernek nem kell gondolkodnia, nem kell tudnia semmit sem, elég meghallani Soros György nevét, és máris működik a feltételes reflex, megindul a nyálelválasztás.
Na de mit sem ér egy kocsmai balhé egy olyan igazi alpári pengeváltás nélkül. Lényegében a magyar politika csak erről szól, de az utóbbi évek mélyrepülését úgyis lehetne jellemezni, hogy „az éjjel soha nem érhet véget” a presszóban, ahol vérben forgó szemű kocsmabútorok pillangóval esnek egymásnak a félkarú rablóból kiszedett lóvé miatt. „Te GECI” – elhangzik a csatakiáltás és innentől kezdve csak idő kérdése, hogy ki kit fog leszúrni, mikor fog vér folyni. Mert fog. Eközben pedig minden tisztességesen berúgott ember a felek köré gyűlik, hogy őrjöngve tapsoljanak, drukkoljanak egyik, vagy másik félnek, mert hát a balhé, az balhé, azt nagyon szereti mindenki.
Egyszer egy barátom, egy többnapos horgászat második napján azt mondta nekem: muszáj innia és szinten tartania az előző napi részegségét, máskülönben nagyon fájni fog neki a józanodás. A harmadik nap elérkezett az indulás ideje, a pia elfogyott, alig fogtunk valamit, és elindultunk a józanodás fájdalmas útján. Mert az sosem kellemes egy masszív piálás után.
Az italozás devolúciója úgy áll össze, hogy hajnal kettőkor az ember még vakmerően azt üvölti, az „éjjel soha nem érhet véget”, két órával később kissé megfáradva, „részegen ki visz majd haza?”, aztán valamikor másnap a szenvedései közepette az ember arra gondol, hogy „többet nem iszom”. Az alkoholista erre nem gondol, az alkoholista iszik. Ez az ország is iszik, remegő kézzel veszi el újra és újra a következő felest, amit az asztalra tesznek elé. Józanság nincs, csak mindig egy újabb másnap az este előtt. Le kéne szokni, de az egyedül, segítség nélkül, ritkán megy.