Összefoglalónk első részében az amerikai belpolitikával, a második részben az amerikai külpolitikával foglalkoztunk.
Orbán Viktor reménye
Orbán Viktor – minden tudásunk szerint akkor egyedüliként az európai vezetők közül – az amerikai választási kampányban nyíltan Donald Trumpnak szurkolt. Ez nagyon okos húzás volt tőle, de nem feltétlenül kell a politikai életlátásaként lobogtatnunk. Orbánnak nem volt veszíteni valója. Ha Hillary Clinton nyer, akkor is teljesen mindegy, hogy Trumpot preferálta, mert a demokrata párti jelölt nagyjából akkor állt volna szóba vele, ha újra hadat üzenünk Moszkvának.
Ha viszont a milliárdos lesz a befutó...
…akkor csak észreveszik Washingtonban is, hogy ennek a kis európai országnak a derék vezetője egyedüliként az új elnök oldalára állt már a kampányban.
Képtelenek megérteni
A gratuláló telefonhívás meg is történt, de nagyjából itt beragadt a kommunikáció Trump és Orbán között. 2017-ben már magyarázkodni kellett: az amerikai külügyben még Obama emberei dolgoznak, ezért nem foglalkoznak magas szinten hazánkkal. Az igazság ezzel szemben az, hogy a State Department irodáit meglehetősen gyorsan elhagyták a politikai kinevezettek, de még sok karrierdiplomata is. Fejetlenség uralkodott, Rex Tillerson külügyminiszterségének elején sokáig egyetlen(!) assistant state secretary sem dolgozott a külügyben, akik a politikai-diplomáciai aprómunkát elvégezték volna.
Azt is hallhattuk mentségként, hogy az Európáért és Eurázsiáért felelős államtitkárságot továbbra is az a Victoria Nuland vezeti, aki konkrétan frászt kapott az Orbán-kormány politikájától. Helyette viszont már megérkezett Wess Mitchell, így Orbánék új reményt kaptak, Mitchell majd új politikát hoz.
Ez viszont hamis helyzetértékelés.
Lehet, hogy a politikai döntéshozók a magyar külügyben úgy érzik, hogy a személyeken múlnak a magas szintű találkozók, de jobban tennék, ha meghallgatnák a szakmát is ebben a kérdésben, mert ha így gondolják, tévednek.
Még csak azt sem mondhatjuk, hogy azért nem fogadja Trump Orbánt, mert kicsi ország vagyunk. Az amerikai elnök találkozott például Miloš Zeman cseh államfővel, vagy Sauli Niinistö finn elnökkel. Ide sorolhatánk a térségből a lengyeleket és a románokat, de ez nem feltétlenül állna meg, mert jóval nagyobbak és erősebbek nálunk, mind lakosságban, mind méretben, mind katonai területen.
A mellőzés oka a magyar kormány politikája. Orbánék sok mindent félreértenek Washingtonnal kapcsolatban, az új elnökség hajnalán rögtön kapufát lőttek az America first elvének értelmezésével. Ha a magyar kormány ezt maradéktalanul megértette volna, már akkor elengedte volna a fehér házi találkozóért való lobbizást, amikor rárontottak Soros Györgyre és a CEU-ra. Ha viszont találkozót akarunk, akkor ne csináljunk ilyet. Trump ugyanis komolyan gondolja az America first tételt. Hiába nem kedveli a nyílt társadalom elképzelést, hiába nem kedveli Soros Györgyöt, hiába támogatta a magyar származású milliárdos a kampányban Clintont, attól ő még amerikai. Márpedig ha amerikai, Trump kormánya akkor is megvédi, ha belpolitikai ügyekben nem értenek egyet. Ez az America first egyik lényege. Az amerikai érdekek bármi áron történő védelme és érvényesítése. Így ha Orbánék egy amerikai alapítású egyetemet, egy amerikai állampolgársággal is rendelkező milliárdost támadnak, akkor hiába várják, hogy fogadják őket akár csak külügyminiszteri szinten.
Apróság, de szintén ehhez a területhez tartozik, hogy a Freedom House pont aznap tette közzé éves jelentését, amikor Szijjártó Péter Washingtonba látogatott január közepén. Ennek egyik lényegi pontja az volt, hogy Magyarország az EU legkevésbé demokratikus állama. Itthon magyarázhatják a Fidesz politikusai úgy a bizonyítványt, hogy a Freedom House Soros ügynökszervezete, mert a valóság ezzel szemben az, hogy az intézet költségvetésének többségét pont a State Department adja. Ezek az információk biztos, hogy nem jutnak el az amerikai külügy első embereihez, de azokhoz igen, akik elindíthatnák a találkozók szervezését.
Az oroszokról még nem is beszéltünk
A mindenkori amerikai kormányzat Európa-politikájának egyik legmeghatározóbb pontja Oroszország és a térség államainak Moszkvával ápolt viszonya. Wess Mitchell igaz republikánusként különösen kritikus Putyin-rendszerével. Európai vezetők és közéleti személyek korábban nyílt levelet írtak Trumpnak, melynek lényege az volt, hogy a Putyinnal való kiegyezés nem békét hoz, hanem épp ellenkezőleg, táplálja a Kreml expanziós törekvéseit. Ki volt a levél születésének egyik atyja? Wess Mitchell.
Innentől kezdve a földtől teljesen elrugaszkodott elképzelés azt gondolni, hogy egy kérlelhetetlen Putyin-kritikus, Orbán Viktort, Moszkva legjobb európai barátját Washingtonba hívja. A mostani időkben meg aztán pláne nem, amikor az USA-ban újra az oroszokkal riogatnak a befolyásolási kísérletek miatt, kormányzati szintű vizsgálódások zajlanak, fehér házi fejek hullanak az orosz kapcsolatok miatt.
Nem is kell ehhez szakértő. Bárki, aki érdeklődik a külpolitika iránt, átláthatja, hogy hamis illúziókat kerget a magyar külügy ezen a területen.
Abba a kérdésbe pedig bele sem megyünk, ami általában Amerikának, de aztán Trumpnak meg különösen a szívügye: a fegyvervásárlások. Románia, Szlovákia, Csehország, Lengyelország meg főleg, amerikai eszközökkel erősíti haderejét, ha nem is minden területen, de nem hagyják ki Washingtont a beszerzésekből. Magyarország ezzel szemben Oroszországba küldi nagyjavításra az elavult szovjet gyártmányú helikoptereket.
Szükségünk van rá?
Azt a kérdést is érdemes megvizsgálni, hogy szükségünk van-e magas szintű találkozókra? Különböző intézményi keretekben működnek a kapcsolataink: EU, NATO, ENSZ. A dolgok jelentős része ezeken a fórumokon dől el.
A befektetésekhez, gazdasági kapcsolatokhoz semmi szükségünk nincs az amerikai központi kormányzatra, sőt, talán jobb is, ha nem szólnak bele. A katonai-missziós együttműködéssel továbbra sincs probléma.
Ezen túl mit kaphatnánk az amerikaiaktól?
Mondjuk egy fehér házi látogatást. Ami kétségkívül jól mutat, de egy nemzetközileg súlytalan országnak mindig kerül valamibe. Mehetsz a Fehér Házba, ha fontos szereplő vagy. Ha nem vagy az, adnod kell valamit érte.
Akarunk adni valamit érte?
Önmagban a látogatás kedvéért kár teperni. Ha van valami konkrét célunk a találkozóval, akkor lenne értelme. Ha például Szerbia a NATO-tagja akar lenni, akkor dolgoznia kell ezen Washingtonban is, de nekünk jelenleg nincs ilyen konkrét ambíciónk.
Ahogy fent is írtuk, az amerikaiaknak kevés érdeke van ebben a térségben az orosz-ellenes egységfront létrehozásán/fenntartásán kívül. Ez viszont tényleg fontos nekik, ezért a régió országait ezen a szemüvegen keresztül ítélik meg. Megnézik, hogy az adott államban mekkora az orosz politikai-gazdasági befolyás. Ha Budapestre tekintenek, azt látják, hogy minden évben rendeznek Orbán-Putyin találkozót, orosz pénzből bővítik a paksi atomerőművet, bár a turbinákat az amerikai General Electric gyárthatja hozzá, de ez nem billenti egyensúlyba a mérleget.
Fagyosnak nem nevezhetjük a viszonyt
Tény, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok nem a fénykorukat élik, de azért annyira nem rossz a helyzet, mint amennyire hajlamosak vagyunk lefesteni azt. A kereskedelmi forgalmunk jelentősen nagyobb az Egyesült Államokkal, mint azzal az Oroszországgal, akikhez az energiahordozók miatt hozzá vagyunk kötve.
Kecskeméti reptér és vidéki sajtó
Az amerikai hadsereg és a légierő kelet-európai bázisok megerősítésére több mint 200 millió dollárt költ Oroszország elrettentésének fokozása érdekében. Ebből kap 55 millió dollárt, azaz több mint 14,5 milliárd forintot a kecskeméti MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis. Új kifutópályát terveznek építeni és fejlesztik az üzemanyag-tároló kapacitást.
Ennek a beruházásnak nincsenek különösebb politikai okai, ahogy üzenete sem. Tisztán Oroszországgal szembeni katonai érdek, hogy fejlesszék a NATO-reptereket Európában, alapos katonai tervezés után döntöttek így.
A 700 ezer dolláros vidéki sajtó támogatással más a helyzet. A hátteréről azt érdemes tudni, hogy nem a térségünkért felelős szervezeti egység találta ki, hanem a külügy demokráciáért, emberi jogokért és munkavállalókért felelős irodája (DLR) akarja a független és objektív vidéki magyar sajtót támogatni.
Ilyen pályázati lehetőség minden országban van a térségben, így például Romániában, Lengyelországban és Szlovákiában is.
Az időzítés tényleg szerencsétlenül, vagy pont szerencsésen jött ki a magyar választás miatt, de azt eddig is tudtuk, hogy a sajtószabadság általános amerikai törekvés, politikai oldalaktól függetlenül. Ráadásul ennyi pénz kevés ahhoz, hogy változást hozzon a magyar sajtóviszonyokban.
Számít a nagykövet?
Jelenleg nem állomásozik Budapesten amerikai nagykövet. Colleen Bell távozása után ideiglenes ügyvivő az első ember a követségen, David J. Kostelancik személyében. Az új nagykövet David B. Cornstein lehet, aki egy New York-i üzletember.
A személy ebben a kérdésben nem annyira döntő, de számíthat. A hangnemben történhet jelentős változás, ahogy azt láthattuk André Goodfriend és Colleen Bell esetében. Bizonyos területeken lehet közeledés, de az alapvető ellentétek így is megmaradnak: a magyar demokráciadeficit, a sajtószabadság rossz helyzete és az orosz befolyás mértéke. Bárkit küldenek ide nagykövetnek, ezekre a területekre mindig allergiásak lesznek az amerikaiak.
Azt érdemes szem előtt tartani, hogy a nagykövet egy főosztályvezető a külügyminisztériumban, aki végrehajtja a State Department utasításait. Ami a budapesti amerikai misszióban történik, az nem itt születik meg, hanem az anyaországból érkezik.
A politikai kinevezett nem hátrány, mert diplomácián kívüli kapcsolatrendszerrel bír, amit ki lehet használni. A karrierdiplomatánál más a helyzet, ha ilyet küldenek, valószínűleg nagyon elégedetlenek valamivel az adott országban. Kapcsolatépítési szempontból viszont annyira nem jó, mert ő ismeri a külügyben például a Zambia-referenst, meg a karibi ügyek különmegbízottját, ami a fogadó országnak annyira nem hasznos. Ettől függetlenül mindkettőnek megvan a maga előnye.
Budapest kedvelt állomáshely, mert olcsó, szép, jó itt élni és nem lőnek, utóbbi az amerikai missziók esetében nem elhanyagolható szempont.