Én költő vagyok és katolikus

Hívő katolikus embernek tartotta és vallotta magát, viszont kiemelten fontos volt ehhez való viszonya: „Én költő vagyok és katolikus”- mondja, tehát nem választotta szét saját lelkében, lényében a profánt a szakrálistól. Ezért is tudott egyszerre aktuális és mélyértelmű, a teljességet egyedien reprezentáló lenni költészete, mivel nem jellemezte sem a parttalan, célját vesztett profanitás, sem az álájtatoskodó „vallásos”-ság.

 

Művészetmegközelítését, stílusát saját maga az „evangéliumi esztétika” névvel illette. „Tűnődés az evangéliumi esztétikáról” című filmkritikában fogalmazta meg ennek alapjait. Az „evangéliumi” szót eredeti, krisztusi értelmében használta. De mit is jelent ez? „Az evangéliumi azonban megfogalmazhatatlan. Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy elébe került »esetet«, emberi szívet, emberi nyomorúságot.” – írja a cikkben. Elutasítja a ma oly széles körben elterjedt öncélúságot, az esztéticizmust, amely jelentések, lényeg nélküli művészetre vágyik. Amely csak az ember saját belső világának csak önmaga által kibogozható és egyedül kibogozandó bonyolultságait értelmetlenül a maga nyers, átgondolatlan, szétzilált rendezetlenségében, leplezett, magamutogató dölyfösséggel kívánja az egyébként teljességgel megjátszottan elbűvölt, és hasonló dölyfösséggel körülírható befogadó, hallgató, néző orra alá tolni. Ez az a művészet, ami nem értékes, csak megjátssza az értékességet, ami esetén a művészt nem az motiválja, és nem annak megérleltsége látszik művén, hogy mit is ad tulajdonképpen a világnak fellépésével, hanem egyszerűen a szereplés, maga a produkció, maga a művész szerepe hízeleg neki. És minél egyedieskedőbben sikerül ezt a magamutogatást megvalósítania, annál visszataszítóbban elfojtott örömmel nyomja el a keserű valóságot, amire fél igazán ráébredni, megfogalmazni és kimondani, hogy amit csinál, puszta önámítás, hiú és felesleges, túlbonyolított semmiség. Pilinszky ezzel szemben azt mondja, az evangéliumi magatartás „hajlandó akár a mű »szépségét« is föláldozni” a céljáért. A célja pedig nem a színház, az elkápráztatás, az elismerés, hanem „az igazság egyfajta szeretve-szenvedélyes keresése”.

 

Az igazság egyfajta szeretve-szenvedélyes keresése! Ki mondaná, hogy nem egy igaz, magyar, harcos vér üti az ereket egy ilyen mondat megalkotójában? A harcosság, az igazság szenvedélyes szeretete nem a konkrét, kézzelfogható, látványos hősiességen múlik, nem azon, hogy kardot fog-e az ember, hogy nagy, igaz szavakat hangoztat-e dühödten, hanem egyes-egyedül a belül lángoló tűzön, a sziklaszilárd és mégis örökké meg-megújuló elköteleződésen, ami melegvizű forrásként bárhol, az élet bármilyen megnyilatkozási módján felszínre bukkanhat, ha elég erős, hogy utat törjön magának. Hogy érzi-e az ember, hogy igazán szerelmes az igazságba! 

 

Ugyanebben a cikkben fogalmazta meg a bűnnel kapcsolatos, valójában mindannyiunkról és mindannyiunknak szóló, figyelemreméltó gondolatait: „A bűn – keresztény realizmussal szólva – még az Istennek is keresztje lehetett. Realizmusunk kötelez annak bevallására, hogy mi a bűnt a teremtett világ legsúlyosabb kövének tartjuk, s még a legszentebb szívnek is egy életen át kell virrasztania a vele való harcban. A másik, amit erre mondhatunk: jól tudjuk, hogy köztünk és bennünk is rengeteg a bűnnel szövetkező álszent magatartás. De ezt a legradikálisabban – ahogy ezt a film is tette – a jézusi kritikával lehet leleplezni. S épp ez a fajta leleplezés minden esetben a mi legfőbb igazolásunk.”

 

Erre buzdítanak tehát (többek között) Pilinszky és versei: az evangéliumi kritika és szeretet álláspontjára helyezkedni mind az élet más szereplőivel, mind az élet főszereplőjével, azaz magunkkal szemben. Szenvedélyesen szeretni az igazságot, és adott esetben magunk helyett is az igazság pártjára állni, és ehhez még akkor is tartani magunkat, ha az meg is sebezi öntetszelgő esztétikánkat.

 

Az Egyenes labirintus című verséből a híres magyar lemezlovas, Yonderboi, azaz Fogarasi László készített egy jól sikerült hanganyagot, igényesen összeválogatott zenei koszorúba helyezve Pilinszky verseit a költő saját szavalatában.

 

 

 

 

Végül pedig egy Pilinszkyvel készített lírai riportot ajánlunk 1978-ból.