(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A Ryanair Athén-Vilnius járatának Belarusz általi eltérítése és földre kényszerítése azért, hogy Lukasenka hatóságai letartóztathassák Raman Prataszevics ellenzéki aktivistát, megkerülhetetlenül döntési helyzetbe hozta az Európai Uniót. Míg eddig az EU kényelmes távolságból nézhette a világ konfliktusait, és csak a szakértők, valamint a külpolitika iránt különösen érdeklődők figyelmeztettek, hogy ha minden nehéz döntést megkerülünk, valamint nem tudunk diplomáciánknak egységes irányt adni, az az EU-t roncsolja, most egyértelmű választ kell adni a belarusz helyzetre. Kérdés, hogy mi legyen az a válasz?
Belarusz helyzete, valamint a minszki rezsimmel való kapcsolatok régóta okoznak fejtörést az európai politikusoknak. Az hosszú idő óta nyilvánvaló, hogy Aljakszandr Lukasenka rendszere távolról sem nevezhető demokratikusnak, annál inkább egy régi vágású, sokszor szovjet módszerek szerint működő diktatúrának. Lukasenka azonban nem véletlenül tehette meg, hogy az EU szomszédságában egy ilyen anakronisztikus rendszert építsen ki. A belarusz diktátor ugyanis sokáig mind bel-, mind pedig külpolitikájában egy meglehetősen kedvező helyzetet élvezett.
Sokáig ugyanis senki sem volt érdekelt abban, hogy Belarusszal rossz viszonyt ápoljon, sem Európa, sem pedig Oroszország. Ennek oka egyaránt keresendő az ország fekvésében, valamint Lukasenka diplomáciai lavírozásában, ami legutóbb Minszk sikeres diplomáciai közvetítésében mutatkozott meg a kelet-ukrajnai válság idején. Oroszország számára Belarusz nem csak kulturálisan, de geopolitikailag is kiemelkedő jelentőséggel bír. Ezért pedig Moszkva nagyon sokat hajlandó megadni és elnézni Lukasenkának, amit a belarusz diktátor mindig ki is használt. Az EU számára pedig Lukasenka sokszor vonakodó kiállása Moszkva mellett, valamint bizonyos szintű különutassága mindig egyfajta biztosítékot jelentett arra, hogy Oroszország „nem kerül a kelleténél közelebb” a nyugati országokhoz.
A két oldalról begyűjtött előnyöket pedig Lukasenka sokáig sikerrel váltotta belpolitikai haszonra: már a ’90-es évektől egy olyan rendszert épített ki, amely stabilitásával, és (igencsak) relatív jólétével kitűnt a poszt-szovjet térségben. A belarusz emberek pedig sokáig értékelték is mindezt, és Lukasenka módszerei dacára valóban komoly támogatást élvezett a belarusz társadalomban.
Azt azonban, hogy ezek az idők mennyire elmúltak, a tavaly nyár óta kirobbant nyugtalanság mindennél jobban mutatja. Lukasenkának ugyanis a tavaly elcsalt választások óta minden eddiginél nagyobb, és hosszabb tüntetési hullámmal kell szembenéznie, amely ha belülről nem is rengette meg rendszerét, európai kapcsolatrendszerének éppen annyit ártott, hogy az eddigi hintapolitika egyre nehezebben kivitelezhetővé váljon.
Persze, minden relatív, hiszen míg az Európai Unió országainak közvéleménye szabadságharcosokként ünnepelte a belarusz ellenzéket, nyugatra menekült vezetőiket pedig a legmagasabb szinteken is fogadták, valójában az EU álláspontja meglehetősen felemás volt. Valljuk be, hogy vállveregetésen és szép szavakon kívül eddig Szvjatlana Cihanouszkaja és csapata nem sok mást kapott Európától, miközben otthon Lukasenka egyre gátlástalanabbul és erőszakosabban lépett fel az ellene tüntetőkkel szemben.
Hogy ez miért történhetett így, arra a választ az Európai Unió régi dilemmája adja meg: mennyire etikus, és mennyire veszélyes keményebben fellépni Lukasenkával, valamint rendszerével szemben? Hiszen nyilvánvaló, hogy az olyan kemény gazdasági szankciók, amelyek már alkalmasak lehetnek a rezsim megrogyasztására, először is a belarusz embereket fogják nehéz helyzetbe hozni. Másfelől Lukasenka, aki a jelek szerint egyáltalán nem kíván távozni a hatalomból, minél jobban elszigetelődik nyugaton, annál inkább Moszkvához fog fordulni, geopolitikailag nehéz helyzetbe hozva a nyugati országokat.
A dilemma valószínűleg még sokáig folytatódhatott volna, azonban úgy tűnik, hogy a Ryanair gépének földre kényszerítése és Raman Prataszevics belarusz ellenzéki aktivista letartóztatása után az Európai Unió nem kerülgetheti sokáig a választ. Ha ugyanis a mostani esetet nem követik kemény szankciók, az óhatatlanul is azt fogja eredményezni, hogy Belarusz máskor is meg fogja lépni ugyanezt, máskor is semmibe fogja venni immár nem csak a saját, de az Európai Unió állampolgárainak jogait is. Nem kizárt, hogy mindebben Oroszország is partner lesz, ahogyan a Belaruszt megkerülő légifolyosók elfogadásának moszkvai elutasítása már most előre jelzi mindezt. Ha viszont Európa keményen lép fel, ahogyan Heiko Maas német külügyminiszter is javasolta, és valóban húsbavágó szankciókat rendel el Belarusszal szemben, azzal veszélybe sodorja a belarusz ellenzéket, nem utolsósorban pedig az ország népét is.
Úgy tűnik, hogy az az Európa, amely oly sokáig halogatta, hogy értékrendi kérdésekben állást foglaljon, most válaszút elé került és egyenes választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi fontosabb számára: saját elvei, demokratikus meggyőződése és ennek megvédése akár kockázatvállalás árán is, avagy az, hogy akár még zsarnokok hatalmon tartása és hallgatólagos támogatása árán is gazdasági, vagy humanitárius megfontolásoknak tegyen eleget?
Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a kérdés nem csak a szomszédságpolitikában aktuális...
Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.