Valószínűleg nem túlzás kijelenteni, hogy Magyarország a rendszerváltás óta eltelt harminc évben nem a váratlan politikai fordulatok országa. Mindez persze nem meglepő, hiszen a választási rendszerbe egykor a stabilitás végett beépített nagyarányú győzteskompenzáció már 2010 előtt is nagy blokkok versengésévé tette a magyar választásokat. Ami pedig 2010 után jött, arra mindenki emlékszik: egy az állami forrásokat is felhasználó gigapárt, a Fidesz és néhány kicsi és folyamatosan ellehetetlenített ellenzéki erő közötti egyenlőtlen küzdelem. Pár napja azonban mindennek egyszer és mindenkorra vége szakadt. Az ellenzék átvette a kezdeményezést.
Hosszú tanulási folyamat eredményét láthattuk a héten lezajlott ellenzéki előválasztás során. Noha a korlátlan erőforrásokra és az állami apparátusra támaszkodó Fidesz által egyre jobban sarokba szorított és kivéreztetett, sőt politikailag motivált pénzbüntetésekkel sújtott ellenzéki pártok számára már a 2018-as választások előtt is egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy külön-külön aligha szállhatnak szembe Orbán Viktor rendszerével, a világnézeti különbségek és a megszokás erősebbnek bizonyult a politikai racionalitásnál. Az eredmény ismét egy elsöprő Fidesz-győzelem volt, a következmény pedig a jogállamiság és a demokrácia újabb négy éven keresztül folyó leépítése lett.
Az Európai Unióból egyre kifelé sodródó Magyarország politikai térképe 2018 után egyre inkább olyan országokra kezdett hasonlítani, mint Belarusz. Az ellenzék széttagolt, és gyenge volt, a kormányzó Fidesz pedig bármit megtehetett. A politika vitafórum jellege teljesen elveszett, hiszen a kormánypárt nem érezte szükségét annak, hogy bárkivel is szóba álljon, aki nem tartozik saját köreihez. Mindezzel párhuzamosan tovább folyt az állami intézmények megszállása a Fidesz által. Az első repedést a rendszeren a 2019-es önkormányzati választások jelentették. Ekkor ugyanis az addig egymással is küzdő baloldali, liberális és zöld pártok, valamint a jobboldali Jobbik képviselői helyi szinten meg tudtak egyezni egymással a közös jelöltek indításában. Az együttműködést pedig óriási siker koronázta: az ellenzék sorra győzött az ország legjelentősebb városaiban és Budapesten.
Ám már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a valódi kihívás az országos szintű együttműködés kiépítése lesz a parlamenti választásokra. Hiszen míg az önkormányzati választásokon a politikai különbségeket sokszor el lehetett fedni a helyi érdekű ügyek képviseletével, valamint a helyi szervezetek szabad kezet kaptak abban, hogy milyen formula szerint működjenek együtt, a parlamenti választásokra egységes programot és listát kellett állítani, az egyéni jelölteket, valamint a miniszterelnök-jelöltet egységes szabályrendszer alapján kellett kiválasztani.
Ezért az ellenzéki pártok úgy határoztak, hogy a végső döntést a jelöltek személyéről a polgárok kezébe adják, és előválasztásokat tartanak, ahol valamennyi ellenzéki párt jelöltje megmérettetheti magát, majd a győztes mögé mindenki felsorakozik. A Magyarországon teljesen szokatlan koncepció pedig óriási sikert aratott. Hogy miért?
- Az előválasztás kampányának, és lebonyolításának főszereplője végre az ellenzék lehetett. Nagyjából egyenlő erőforrásokkal rendelkező pártok egyenlő esélyekkel mutathatták be magukat és jelöltjeiket. Az agendát pedig nem a Fidesz kormányzati fölénye, hanem saját maguk határozhatták meg.
- Az előválasztási kampány visszahozta a magyar közéletbe az onnan már régen kikopott klasszikus politikai módszereket: a jelöltek között vitákat szerveztek, ütköztették álláspontjaikat. Mindezt elősegítette, hogy a verseny nyílt végű volt: senki sem tehette meg, hogy nem áll ki vitázni, vagy pusztán logisztikai műveletnek tekinti a választást.
- Az ellenzék olyan helyeken is láthatóvá vált, ahol eddig csak és kizárólag a Fidesz dominálta a közéletet. Olyan vidéki körzetekben jelentek meg az előválasztás szavazósátrai, és vált a helyi közbeszéd részévé a helyi ellenzéki jelöltek teljesítménye, ahol immár tíz éve csak a kormánypárt tudott labdába rúgni.
- Ezzel együtt az ellenzéknek sikerült felpezsdítenie saját szavazóit. Az előválasztáson több mint 600 ezren vettek részt, a jelöltek pedig a kampány során rengeteg ismeretre és kapcsolatra tettek szert, amelynek alighanem a jövő évi választásokon „élesben is” nagy hasznát veszik majd.
Mindeközben a Fidesz valójában hosszú időre kiszorult a politikai közbeszéd alakításából, amit nem igazán tudott kompenzálni azzal, hogy folyamatosan próbálta szemfényvesztésnek és csalásnak beállítani az ellenzéki előválasztást. Sőt, a kormánypárt lépéskényszerbe került, hiszen a saját szavazói közül is sokan láthatták azt, hogy a Fidesz politikai pangásával és egyszemélyi irányításával szemben van egy másik nyilvánosság, ahol aki politikai babérokra tör, annak vitáznia kell, ütköztetnie kell az álláspontját, és végül meg kell mérettetnie magát azért, hogy az induláshoz való jogot elnyerje. Ez pedig élesen szemben áll a Fideszben elterjedt gyakorlattal, miszerint Orbán Viktor dönt a jelöltek személyéről.
Azt, hogy mindez milyen változásokat indított meg a magyar politikában, jól mutatja, hogy az ellenzékkel tizenegy éve mindenféle kapcsolatot kerülő kormánypárt egyik budapesti jelöltje már jelezte is, hogy kész vitára hívni ellenzéki kihívóját. Az előválasztás tehát nem csak azért váltotta be többszörösen a hozzá fűzött reményeket, mert az ellenzék 2022-ben közös erővel, és nagy legitimitással bíró közös jelöltekkel indulhat el az országgyűlési választásokon, valódi versennyé változtatva azt, de ahhoz is hozzájárult, hogy a magyar közélet egy lépést tehessen az európai értelemben vett normalitás felé.
Persze a legnagyobb meccs még hátravan, ez pedig a Fidesz legyőzése 2022 áprilisában. Most azonban ez a cél minden eddiginél közelebbinek tűnik.
(Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.)