Hóman Bálint, "a nácizmus kitalálója"

Hóman Bálint 1932-től vett részt a kormányban, a magyarságért tett érdemeit hosszan lehetne sorolni. Ezek közül néhány:

A szocializmus teljességgel a Horthy-korszak ellen definiálta magát, így Horthy Miklóssal az élen sok akkori nagyérdemű politikust, így Hóman Bálintot is, háborús bűnösként tartottak számon. Tilos volt érdemeikről szót ejteni, és egyenesen elképzelhetetlen volt megemlékezni róluk, szobrot állítani nekik, példaképként a magyarság elé állítani őket. Nemrég, 2015 márciusában azonban rehabilitálták, azaz levették róla a sok éven át tudatmódosításként ráaggatott „háborús bűnös” címkét. Így már tisztábbá válhat a kép, Hóman Bálint megítélése.

 

Azonban ez a lassan folyó átállás nem mindenkinek ment (és megy) olyan könnyen. Néhány éve még óriási port kavart, ha valaki Horthy tiszteletét kívánta népszerűsíteni, aprócska, ám mégis lényegre törő csúsztatásokkal hamar megkapta a lemoshatatlan és különválaszthatatlan „horthista-fasiszta-náci” összjelzőt. Ma már finomodott a kép, már nem ritka, hogy állami kitüntetésben is részesül, aki a támadásokat bátran vállalva az igazságért, például Horthy-szobor-állítással, élenjár az oly sokáig méltatlanul eltagadott érdemű államférfiaink rehabilitálásában. Ezúttal ugyanígy a Fehérváron készülő Hóman Bálint-szobor-avatás kapcsán Hómanra akarják visszahúzni az idén lerántott szocialista „háborús bűnös” vizeslepedőt. (Itt jegyezzük meg, hogy több Horthy-korszakbeli, korábban „háborús bűnös”-ként megtagadott miniszternek áll már szobra országunkban, úgymint Teleki Pálnak, Bethlen Istvánnak.)

 

Az Eleven Emlékmű csoport tagjai egy Budapestről, a Hősök teréről indított ingyenes autóbuszjárattal érkeztek december 7-én este a szobor leendő helyszínére – ahogy az egyik felszólaló a beszélgetés folyamán említette (eltekintve a néhány helyi tagtól, támogatótól) – mintegy „tüntetés-exportként”. 

 

 

A rendezvényen hamar kiderült, a szobor ellen tüntetők egy magyarországi kisebbséghez sorolják magukat, az egyik idős úr ugyanis egy sárga csillagot is kitűzött mellére a békés demonstráció alkalmából, és amikor a szoborállítást támogatók csoportja az adventi szeretetteljes üdvözlés érdekében karácsonyi mézeskaláccsal kínálgatta a tüntetőket, az illedelmes „Köszönöm!”-ön kívül az agresszív, szinte már térítő jellegű „Karácsony?! Hanuka van, édes öcsém!” válasszal fogadták, valamint egy idős hölgy felháborodva, szinte már kikérte magának: „Dehogy kérek! Mi nem mézeskalácsot sütünk otthon, hanem Hanuka-pogácsát!” 

 

A párbeszédekkel tarkított demonstráció után egy példaértékűen fegyelmezett keretek (bár sajnos ezt nem tartották a végéig) között lezajló közös beszélgetésben, határozottan konstruktív hangvételű és kimenetelű (lásd később) vitában vett részt mind a szobrot támogató, mind az azt támadó fél.

 

A beszélgetés során a tüntetők lényegében kisarkítva csupán saját kisebbségük szemszögét hangsúlyozták, és hamar odáig fajult a vád, hogy Fehérvár ezzel a szoborral egy antiszemita fellegvárat, már-már egy Negyedik Birodalmat épít. 

 

 

A szobrot támogató, a beszélgetésen megjelent helyi lakosok ezzel szemben hangsúlyozták Hómannak a magyarságért, a magyar oktatásért ilyen viharos időkben is rengeteget tett erőfeszítéseit, melyet a tüntetők is elismertek, és kifejtették, ezeket és a magyar történelmet jobban tiszteletben kellene tartaniuk a demonstrálóknak. A kisebbségi szempontok túlhangsúlyozására rámutatva az egyik Hómant tisztelő felszólaló felhívta a figyelmet arra, hogy az Aranybulla és Szent László törvényei is tartalmaznak egyes kisebbségekre vonatkozó passzusokat, és felvetette: akkor tehát ezeket is meg kellene tagadnia Magyarországnak, és a magyar történelem sötét foltjaként kellene róla beszélnünk? És azt javasolta, inkább a kor politikai viszonyainak megfelelően ítéljük meg a történelmet. 

 

A beszélgetés során egyértelműen érezhető volt egyfajta rejtett különállás a tüntetők részéről, bár ezt kimondottan nem vállalták, nyíltan ugyanis magyarnak vallották magukat, de több felszólaló határozottan érezhetően szétválasztotta a magyarságot a zsidóságtól, magát zsidónak vallva, így kivágva magát a magyar társadalom egészéből. Ezt a rejtett önkirekesztést a szobrot támogatók számlájára akarták írni, szájába akarták adni. Ezt a faji alapú megközelítést a Hóman-tisztelők szigorúan elutasították hozzászólásaikban, és több megértést kértek az akkori kor viszonyainak tekintetében. Felhívták a figyelmet arra, nem Hóman szentként való tiszteletéről van szó, csupán egy szoborról, ami példát mutat a magyarságért a nehéz időkben is töredelmesen, fáradhatatlanul dolgozó embereknek. Arról nem is beszélve, hogy Hómant a szovjetek által irányított Népbíróság koholt vádak alapján elítélte, meghurcolta, kiéheztette a börtönben, ahol borzasztóan méltatlan körülmények között halt meg. Már e „mártírhalála” miatt is megérdemel egyetlen szobrot Fehérvár egy utcájában.

 

 

Az egyik felszólaló jelezte, az egész beszélgetés során érezhető volt egyfajta bűntudatkeltés a tüntetők hozzászólásaiban, melyben saját családi tragédiáikat, és az ezekkel keltett bűntudatot próbálják ürügyként politikai célokra felhasználni, ahogy a fiatalember fogalmazott: saját nagyszüleik tragédiáival „ízléstelenül” visszaélnek. Egy középkorú hölgy mély megértésének kifejezése után hozzátette: szerinte nem a 70 évvel ezelőtti, régi tragédiákban való folyamatos „dagonyázás” lenne a célravezető és jövőbe mutató, hanem a tragédia feldolgozása, a továbblépés. Erre a tüntetők részéről a bocsánatkérés követelése volt a válasz, de sajnos tárgyi tévedésben lévén (ugyanis, hogy csak egyet említsünk, legutóbb Kőrösi Csaba, a magyar ENSZ-nagykövet kért bocsánatot ezügyben 2014-ben New Yorkban), a vita megbicsaklott, és visszatért eredeti medrébe. 

 

Az Eleven Emlékmű szervezet alapítója később pontosított a beszélgetés témáját illetően, mégpedig hogy nem is szobrokról akarnak itt beszélni (magyarán elálltak a tüntetés eredeti szándékától), szerinte sokkal inkább a családunk történeteit, tragikumokat, borzalmakat kellene megosztanunk itt egymással. És arra bátorított, mi is beszéljünk saját családunk tragédiáiról. Erre az egyik hozzászóló egy Mindszenty-idézettel válaszolt: „Előadtam mindent, csak azt nem részleteztem, amit a jóízlés, meg a férfiúi és papi önérzet tilt.”, és hozzátette, nem a megbotránkoztatással kellene élniük, hanem az agressziót elhagyva valóban a csendes emlékezés vizére evezni, és empátiát gyakorolni a magyar történelem és annak nagyjait tisztelő magyar emberek iránt.

 

 

A beszélgetést irányító moderátor a korábban lefektetett kereteket a rendezvény vége felé kettős mércével igyekezett felrúgni, végül mégis a szó megadására kényszerült, egyrészt Rényi felszólítására, másrészt azért, hogy a Hómant védőkhöz intézett kérdések költőien megválaszolatlanok ne maradjanak a párbeszéd végére. 

 

Rényi András, a csoport alapítója kifejtette, nem szimbólumokban kellene gondolkozni, egyáltalán nem kellene szobrokat állítani, hanem beszélgetni kellene egymással és megemlékezni. Erre a szobrot támogatók közül egy fiatal férfi kérdéssel felelt: „Akkor a Holokausztnak emléket állító szobrokat sem kellene állítani?”, amire már bennragadt a szó Rényiben.

 

Bár több szoborellenes hozzászóló hangsúlyozta, nem politikai rendezvényről van szó, a csendes, (burkoltan agresszív) demonstráción és a beszélgetésen részt vett Vágó István, a DK média munkacsoportjának vezetője, Márton Roland az MSZP székesfehérvári önkormányzati képviselője, az MSZP országos alelnöke, Ráczné Földi Judit, a DK önkormányzati képviselője, Mihályi Mónika, az MSZP városi szervezetének elnökségi tagja és Buth Sándor, az Együtt székesfehérvári önkormányzati képviselője.

 

A kerekasztal-beszélgetés konstruktív kimenetellel zárult. A két fél megegyezett, a párbeszédet folytatni fogják, és legkésőbb a szoboravatáson találkoznak.