A fenti könyvekből világossá válik, hogy a római egység helyreállításában a hunok voltak leginkább az uralkodó segítéségére, ezért az uralkodó a hunoknak nagyon sok zsoldot és éves járandóságot folyósított. Egyben modernizálták a kelet-római hadsereg öltözetét is: a seregben bevezették a hun katonai felszerelést, többek között a pikkelypáncélt és az összetett íjat. A katonák, akik közül sokan nem rómaiak, hanem a határon túl élő lovasok voltak, megtanulták a hun harcmodort. A begyakorlatozott sereget Jusztiniánusz egyik leghűségesebb hadvezére, Beliszáriusz vezette, aki szintén nem római származású volt. 533-ban 15 ezer főnyi sereggel partra szállt Afrika északi partján és a vandálok ellen támadt. Az alánokkal szövetkezett gót népek kiváló lovasok voltak, de a hunok felvették velük a küzdelmet és még abban az évben nagy győzelmet arattak felettük. A hunok a sereg bal szárnyát biztosították. A történeti feljegyzésekben találjuk néhány hun vezér nevét is, aki kitüntette magát a harcokban, a forrásokban olvashatunk Szinniuszról, aki nagy tiszteletben részesült a későbbiek folyamán.
Itáliában a hunok
A vandál győzelem után alig két évvel Beliszáriusz hadseregével megjelent Itáliában, hogy azt is megszerezze a császár számára. Úgy tűnik, hogy nem volt megfelelő a haderő felkészültsége, sem a felszereltsége, ezért a tábornok levelet írt a császárnak, elpanaszolva az áldatlan állapotokat. Nyomatékosan hun, illetve barbár katonákat kért, akik felkészültek, és akikkel győzelmet tud aratni. Valószínűleg az uralkodó teljesítette a kérését, mert Beliszáriusz sikereket ért el az itáliai fronton. Ezek után a császár számára nem volt kétséges, hogy kiket kell felkeresni a hadjáratok előtt: a hunokat! Számos alkalommal merül fel nevük, Edessza ostromakor, Durazzo megvívásakor, de a kaukázusi Lazica (Petra) megtámadásánál is Attila unokái segítették győzelemre a bizánci sereget.
Minden oldalon
A hunok hatalmas területeket foglaltak el a Meotisz-tótól keletre és nyugatra is. A kutrigurok és utigurok egyik határuk a Kaszpi-kapu, vagyis Derbent, a másik az Al-Duna volt. A szabír-hunok, akik szintén sokat szerepelnek a forrásokban akkortájt, a Kaukázuson túl telepedtek meg, őket vetette be a császár a kaukázusi hadszíntéren. Ezen kívül a Krím-félsziget nagy részét is hunok uralták akkortájt. A hunok olyan jelentős katonai erővel rendelkeztek Európa keleti felén, hogy a bizánciakon kívül a Délvidéken megtelepedett gepidák, a hunok egykori ellenségei is tőlük kértek segítséget. A bizánci-perzsa háborúban is mindkét fél oldalán harcoltak hunok, mind Jusztniniánusz, mind Koszroész a Fekete-tenger körül élt hunokat hívták segítségül. De a perzsák az arméniai fronton is hunokkal teremtettek rendet. Edessza ostrománál szintén hun segédcsapatok vívták ki a győzelmet a bizánciak számára. A hunok kiváló felderítők voltak, az egykori Hellász hegyes vidékén például ők találták meg az átjárókat a benyomuló bizánci sereg számára, majd ott is fényes győzelmet arattak. Amikor 562-ben a perzsák és a bizánciak megkötik a híres „ötvenéves” békét, abban szerepeltettek egy pontot, miszerint a perzsák nem engedhetnek be országukba hunokat, alánokat és más barbárokat, hogy zavarják a római birodalom határait.
Attila hunjai –ahogyan az a fenti történetekből látható- nem tűntek el Európából, hanem még hosszú ideig meghatározó szerepet játszottak a nagyhatalmi vetélkedésekben még a 6. század folyamán is.