A hunok és a kínai Han-dinasztia kapcsolatrendszere viszonylag jól feltárt, hiszen sok forráskiadvány látott napvilágot külföldön és idehaza, amelyben szerepel, hogyan küzdött a két fél a Sárga-folyó mentén haladó kereskedelmi utakért, hogyan tudták a kínaiak ármánykodással rövid időre megszerezni a hunok legtermékenyebb területeit, illetve hogyan lázadtak fel a hunok és szerezték vissza nagyapáik földjét. Jóval kevesebb szó esik a kora középkor egyik meghatározó korszakáról, a Kr. u. 5-7. század közötti két évszázadról, amikor a mai Kína északi felén többségében hun vagy hun-rokon népek alakítottak birodalmat, amelynek egy jó része kiterjedt a Kínai alföldre is.
Ezt a kínai szakirodalom máig az „Öt barbár tizenhat királysága” néven emlegeti. Ebben az időszakban a hunok déli ága, valamint a hun eredetű vagy hunokkal rokonságban álló mandzsúriai lovas népek nagy dinasztiákat hoztak létre és számos eszmével és technikai vívmánnyal ismertették meg a kínaiakat. Ekkor terjedt el a buddhizmus, melyet közép-ázsiai szkíták és pártusok terjesztettek el a Selyemút mentén, de a nagyon hatékony hun államszervezeti modellt is akkor ismerték meg a kínaiak. Számos katonai újítás is bekerült a kínai államszervezetbe, amit később a kutatók a türkök kapcsán kínai befolyásnak véltek.
A leletek üzenete
A sztyeppei vagy hun hatás jól megfigyelhető a mai észak-kínai sírkamrák falain, a mélybe temetkező főurak ősi szokásaikat freskókon örökítették meg. Így láthatunk sólymos zászlókat, vagy éppen csodaszarvas üldözési jeleneteket. De a sztyeppei díszítő motívumok is fellelhetők a sírokban. Akkor épültek a csodálatos buddhista barlangtemplomok a Sárga-folyó vidékén, de Helian Bobo is nagy építkezésbe fogott, felépítette Fehérvárat (Tongvancseng), ezen kívül a Sárga-folyó partján egyéb szentélyek építését is támogatta.
Középkori dinasztiák
Sok kutató véli, hogy a kínai Tang-dinasztia (618-907) nagy hatást gyakorolt az északi, türk és ujgur népekre, mások azt állítják, hogy akkortájt a közép-ázsiai népek befolyása érvényesült Kínában. A kutatást jelentősen megnehezíti, hogy sok kutató a kínai császári címet valamilyen megcsontosodott intézménynek tartja, holott a trónt általában nem császári udvarban nevelkedett hercegek szerezték meg, hanem sokszor a legügyesebb hadvezérek kaparintották meg maguknak, és a trónoló császárok sokszor nem arisztokraták, hanem egyszerű katonák, vagy „nomád” hadvezérek közül kerültek ki. Ezért az sem lehet meglepő, ha a legnagyobb kínai dinasztia alapítói között feltűnnek az északi lovas katonák, akik hol hódítóként jelentek meg a térségben, hol pedig kínai dinasztiát szolgálva, jutottak magas beosztásba. Közöttük volt olyan is, aki megszerezte a sárkányos trónt magának.
A kutatók közül sokan állítják, hogy a középkori Kína egyik leghatalmasabb dinasztiáját, a Tangot egy tabgacs férfi alapította meg, aki a hunok és a mi avarjaink távoli rokona volt. Li Simin kihasználta a zűrzavaros állapotokat, hadsereget szervezett és megszerezte a főhatalmat Kína középső részei felett. Az ő idejében jelentős szerepet kaptak a közép-ázsiai szkíta eredetű népek, valamint az ujgurok és a türkök. A kínai-nomád kapcsolat jót tett a művészetek és a kultúra fejlődésének. Ekkor jelent meg a kereszténység Kínában, amely hitet az akkori uralkodó is támogatta, sőt hozzájárult a szent szövegek idegen nyelvű fordításához. Erről a korszakról a híres dunhuangi barlangkönyvtár dokumentumai nyújtanak részletes felvilágosítást.
A Tang-dinasztia bukását követően megint északi, lovas dinasztiák foglalták el a mai Közép-Kína területeit, és hátrahagyták páratlan művészetük nyomait. A róluk szóló kínai krónikákból megismerjük a keleti lovas népek, a hunok utódainak életfelfogását, államszervezetét, és szokásait, amelyet jól rokoníthatunk a kelet-európai sztyeppei vagy éppen a magyar hagyományokkal. Ebből a korszakból nagyon sok írásos emlék maradt meg, amiből sajnos, mi alig ismerünk valamit.