Nem állíthatjuk, hogy Orbán Viktor az a túlaggódó típus lenne. Ritkán kapkod, és nagyon ritkán dönt elhamarkodottan. Ezért is jó politikus.
Csakhogy Orbán Viktor miniszterelnök is egyben, így minden mozdulatának, minden félmondatának súlya, jelentősége van.
Különösen akkor, amikor az általa - egyébként nagyon helyesen - kihirdetett vészhelyzetben élünk. Vagyis nevéből fakadóan olyan helyzetben, amiben az ország vezetőjeként nem utazunk Moldovába egy sokadlagos jelentőségű pofavizitre és diplomáciai falatozásra.
Ugyanis egy viharban hánykolódó hajó kapitányaként bizony nem ugrunk le a szalonba bridzsezni egyet az I. osztály utasaival, hanem maradunk a hajóhídon, a kormány mellett. És nem azért, mert feltétlenül szükség van ránk, hanem azért, hogy lássák a matrózok és tudják az utasok, hogy kellő helyén kezeljük a vihart, erre koncentrálunk, ezt tartjuk az elsődleges feladatunknak.
Ez még akkor is igaz, ha a hajón szolgálók pontosan tudják a feladatukat, végre is hajtják azokat és persze egy lukas esőkabátnál kissé jobban fel vannak szerelve a fölénk érő égiháborúban.
Napok óta másról sem hallani, hogy a kihirdetett vészhelyzet félmegoldás, hogy a jelenleg érvényben lévő intézkedések elégtelenek, hogy be kéne zárni az iskolákat, és hogy a válsághelyzet nélkül is rémisztő állapotban lévő egészségügyünk képtelen lesz megbirkózni a koronavírussal.
Hogy egy valamire való karantént sem tudunk felállítani, hogy jó magyar szokás szerint már most igyekszünk kibújni a vészhelyzet alól, hogy a járvány szempontjából kiemelten fontos közösségi közlekedésben sok helyen a járművezetőknek kell takarítani, hogy az orvosaink, ápolóink hiányos vagy nem létező védőfelszerelésükben úgy mennek harcolni, mint szerencsétlen magyar baka '43-ban a Donnál.
És hogy az egészségügy irányítójánál alkalmatlanabb ember már nem is nagyon ülhetne abban a székben.
Eközben a védekezést irányító Emberi Erőforrások Minisztériuma a már jól megszokott stílusban küld el a francba mindenkit, aki nem merészel tapsolni a hurráoptimista kommunikációnak.
Pedig volna mit csinálni. Ahogyan világszerte, úgy a magyar internetet is felrobbantotta a koronavírus, a közösségi médiát megszállták a kattintásvadász szerencselovagok és álhírgyárosok, több millió virológus és orvos bukkant fel a semmiből, vagy csak a már megszokott összeesküvés-elmélet hívők bújtak elő a kültelki söntések mélyéből. A pánik megelőzéséhez viszont ezt az online szennyezést is kezelni kéne, no nem úgy, hogy újságírók kezéből kicsavarjuk a mikrofont.
Kitépték az újságíró kezéből a mikrofont az operatív törzs sajtótájékoztatóján
Azt szerette volna megtudni, hogy miért kérték arra az egyik koronavírusos beteget, hogy ne szóljon a tesztjéről a kórteremben fekvőknek. Lelőjük a poént: nem tudta meg.
Persze jól tudjuk, hogy nem lesz ebből semmi, lévén az elmúlt pár évünk pont azt mutatta meg, hogy ennek a világnak épp a jelenlegi hatalom a legnagyobb haszonélvezője.
Nem el, haza kéne utazni
Orbán Viktor tehát római, pozsonyi, bécsi, zágrábi vagy bukaresti telefonhívások helyett a kisinyovi napsütésben vonul a díszőrség előtt. Persze távol álljon tőlem a gyümölcsöző és világszerte elismert moldovai-magyar kétoldalú kapcsolatok fitymálása, de azt azért a jegyzőkönyv kedvéért jegyezzük le:
Kapitány úr, vissza kéne térni a hajóhídra!