Lovas hazai példával is alátámasztotta a liberális „sajtószabadság” sajátosságait, megemlítve a Barikád hetilap elleni korábbi támadásokat, melyek a cionista térhódítás „szatirikus” megjelenítése miatt érték a nemzeti radikális lapot. Lovas István teljes bejegyzése a Facebookról:
„A multikultis megközelítés abszolút kudarcot vallott.”
(Angela Merkel, német kancellár, 2010. november 10.)
Ha a nyugati világ a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap ellen január 7-én Párizsban elkövetett terrortámadás után ismét csak a kötelező mantrát hajtogatja, és a véleményvezérektől való félelme miatt nem mer egyrészt a 12 áldozattal járó merényletet kiváltó mélyebb okokkal foglalkozni, másrészt az iszlám világ szemszögéből is legalább egyszer önmagára kritikusabban tekinteni, a további vérontás megállíthatatlan lesz, sőt egyre nagyobb méreteket ölt majd. Ekkora árat a hallgatás nem ér.
Amennyiben nyugati világunkban a sajtó szabad, akkor talán lehet olyan véleménynek is helye – és ez következik itt -, amely hajlandó nemcsak túllépni a mantrán, de el is tér a liberális gondolkodásmód kényszerzubbonya alatt megférő nézetektől. Azzal a vággyal, hogy e merényletek ismétlődésének a lehető legkisebb táptalaját se adja, illetőleg ne csak tüneti kezeléssel szolgáljon, mert az eddig is eredménytelennek bizonyult és a jövőben is az marad.
A szörnyű és elítélendő gyilkosság senkit nem érhetett váratlanul.
Legkevésbé a célpontot: a magazint, amely egyik legutóbbi karikatúrája szinte a beteljesülést sürgető jóslat volt. A szerkesztőséget majdnem pontosan négy évvel ezelőtt már gyújtóbombával megtámadták, mielőtt éppen Sharia Hebdo néven jelentette meg friss számát, amelynek „szatirikus” értelemben „vendégszerkesztője” Mohamed próféta volt.
A nyugati világot e merénylet sem érhette váratlanul. Hiszen köztudott, hogy az iszlám vallásban nincs nagyobb bűn, mint „Isten utolsó prófétájával”, Mohameddel viccelődni.
Ezt úttörőként a dán Jyllands-Posten tette, amelynek Flemming Rose vezetése alatt álló kulturális rovata 2005 szeptember 30-án 12 Mohamed karikatúrát közölt. Ezt a muzulmán világban hatalmas felháborodás és zavargás is követte. A dán export több közel-keleti ország bojkottja nyomán követően 15 %-kal csökkent.
Miután Iránban úgy érezték, hogy itt is a nyugati világ kettős mércéjéről van szó, Teherán 2006-ban a dán lapnak holokauszt karikatúrákat kínált fel közlésre, de ezt Rose-ék elutasították.
Viszont hibájukat belátva dánul, angolul és arabul bocsánatot kértek a muzulmán világtól.
Szemben más nyugati lapokkal, amelyek jópofának tartották a halálos profanitást, és a karikatúrák utánközlésekor a sajtószabadság alapvető értékeire hivatkoztak, azok fenntartójaként ünnepelve magukat és köszöngetve a szélrózsa minden irányából érkező gratulációkat.
A dolgokat a másik oldalról megközelítve közismert ugyanakkor, hogy a mások végzetes megbántásán azonnal túllépő, és a sajtószabadság köntösébe búvó liberálisok azok, akik a nyugati világban évtizedek óta követelik a „gyűlöletbeszéd” büntetésének minél szélesebb körű és egyre szigorúbb kiterjesztését, ha a sértettek célkategóriájában saját magukat is érintve érzik.
Hogy hazai példát említsünk: emlékszik-e valaki arra, hogy bárki a sajtószabadság értékére hivatkozva vette volna a védelmébe a jobbikos Barikád hetilapot, amikor a Hvg.hu 2010. március 14-én követelte, hogy annak azonnal távolítsák el főszerkesztőjét, mert címlapján Gellért püspök szobrát ábrázolta, kezében a menórával, és azzal a felirattal, hogy „Ébresztő Budapest! Ezt akarjátok?”? Vagy arra, hogy ugyanazon év szeptemberében a Hit Gyülekezete és a Mazsihisz feljelentések tucatjait fontolgatták, amiért e hetilapon egy antiszemitának bélyegzett karikatúra jelent meg?
A kérdés felmerül: vajon a „gyűlöletbeszéd” megítélésénél nem kellene-e a sértések célpontját is minden esetben megkérdezni? Csak a sértőnek vannak szelektív jogai, a sértettnek pedig semmilyen alanyi joga nincs érzelmei kifejezésére?
Vajon mit gondolhatott a Klubrádió január 7-i Megbeszéljük műsorának egy esetleg magyarul tudó japán hallgatója, amikor egy betelefonáló azt mondta a párizsi merénylet megismétlődése elleni szereket ajánlva, hogy „az atombomba a japánokat viszonylag hamar leszoktatta az erőszakról”? Vagy ugyanannak a műsornak egy muzulmán hallgatója azon „gyógyszerre”, hogy „és akkor mondjuk ezt a Mekkát egy kicsit leradíroznánk a szaúd-arábiai sivatagról”? Amely vérlázító és embertelen gyűlöletbeszédet – és ezt előre tudjuk - a Klubrádiót mecenatúra-pénzekkel támogató, ugyanakkor külföldön „a zsarnoki Orbán-rezsim médiahatóságának” nevezett szervezetnek eszébe sem fog jutni kivizsgálni.
Vajon a liberális sajtó ugyanolyan jóindulatú vihorászással reagált volna a mostani LMP társelnök Schiffer András által korábban vezetett TASZ nevű emberjogi szervezet által jóváhagyólag kiposztolt, a jobboldali politikai és sajtóvilág ismertebb embereinek név szerinti meggyilkolására buzdító dalával, mintha egy radikális jobboldali szervezet ugyanezt tette volna a másik oldal ismertebb figuráival, név szerint felsorolva őket, megemlítve megölésük javallt módozatait?
A muzulmán világ egyszerűen nem hisz a nyugati világnak a sajtószabadságról, az emberi jogokról és a demokráciaféltéséről hangoztatott aggodalmaival. Hiszen az ő országaikat bombázzák; őket ölik égből és földről százezer számra. Ők látják, hogy a nyugati világ azon politikusai, akik a mostani párizsi merénylet után az áldozatokért oly hangosan emelik fel szavukat, némák maradtak a legutóbbi gázai öldöklés több ezer halottja és kétszázezer szétrombolt épülete láttán.
Ők azt látják, hogy a sajtószabadságért e merénylet után most is aggódó Nyugat úgy tiltotta le egyik hírközlő műholdja után a másikról a globális iráni hírtévé, a PressTV angol adását, hogy az ma már csak az interneten fogható. Mint ahogyan azt is látják, hogy a Párizs ügyében (joggal) felháborodott Obama elnök hitet tesz még több gázai ártatlan kivégzése mellett azzal, hogy a világ legnagyobb szabadtéri börtönét fenntartó terrorállamnak még több fegyvert küld.
De nem lehet elmenni Európa „eliszlámosodásának” kérdése mellett sem.
Vajon nem a liberálisok által a kontinensünkre kényszerített laza bevándorláspolitika nyomán érkezett annyi muzulmán hozzánk, sokan közülük menekülve a Nyugat által indított háborúktól? Tényleg nem lehetett vagy nem lehet olyan bevándorláspolitikát nálunk is megteremteni, mint a Közel-Keleten, amelynek országaiban az odakívánkozó csak addig tartózkodhat, ameddig munkaszerződése szól? Miért az ő hibájuk, hogy éltek a lehetőséggel?
A nyugati vezetőknek tudniuk kell, ameddig Nyugaton a diszkrimináció, a szemforgató hazudozás az úr értékekről és demokráciáról, e merényleteknek nyújtanak táptalajt. Meg kell érteni, hogy a muszlim anya sem arra neveli kisgyermekét, hogy „drágám, légy terrorista!”. De ha bombázzuk földjét, vagy ócsároljuk, ami neki szent, azzá válhat.
