A pszichológia az elmúlt években kénytelen volt felvenni a lélek betegségeit felsoroló listájára az úgynevezett klímaszorongást. Azt a lelki tünetegyüttest nevezik így, amikor az egyén a klímaváltozás lehetséges vagy vélt következményeitől fél. Az éghajlatváltozással kapcsolatban még a kutatók is sokszor csak a sötétben tapogatóznak, mennyivel kevésbé látja át a jelenséget a környezetéért aggódó laikus.
(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A homályos ismeretek mellett fokozza az aggodalmat a tehetetlenség érzése is. Ugyanezt a tünetegyüttest kezdem tapasztalni én is magamon, csak a célkeresztjében nem a teremtett világ, hanem Magyarország sorsa áll, ezt neveztem el jobb híján NER-szorongásnak. A jó ebben az, hogy mint minden szorongás a világon, kezelhető ez is.
A szorongást a félelemtől az különbözteti meg, hogy míg a félelmet egy konkrét dolog kelti bennünk, addig a szorongásnak nincsen tárgya. Nem lehet pontosan meghatározni, hogy ettől és ettől szorongunk, mert akkor attól már valójában félünk. A szorongás homályosabb, megfoghatatlanabb, a lelket áthatóbban fogva tartó érzés, amellyel éppen ezért nehéz a racionalitás talaján felvenni a kesztyűt. Attól még ugyanis, hogy megnevezzük, a klímaváltozás miatt szorongok, nem tudom megnevezni pontosan, hogy mi kelti bennem a negatív érzést, hiszen nem ismerjük még a jelenséget magát, és pláne azt nem tudjuk még pontosan, hogy mivel is fog járni. A klímaváltozás egy hatalmas, ismert világunk minden szögletét sokrétűen érintő jelenséghalmaz, amelyet még csak morzsáiban értünk és ismerünk. Az ember viszont szorong, mert fenyegetően fest, a tudomány által meg nem határozott ismerethézagokat pedig rendre a félelemtől ihletve töltjük fel.
Másik fontos oka annak, hogy egy tőlünk függetlenül létező jelenség vagy folyamat szorongást vált ki belőlünk, az a tehetetlenség érzése. Amit nem ismerünk, arra nagyon nehéz hatással lennünk. De hogyan is érezhetnénk magunkat cselekvő egyénnek az egész ökoszisztémánkkal szemben? Nemcsak a Celsius-fokokkal fest lehetetlennek felvenni a versenyt, hanem a többi emberrel is. A nagyhatalmak, a nagyvállalatok, a sok-sok millió embertársunk felelőssége és általában inkább felelőtlensége üli meg igazán a lelkünket, és fojtogat bennünket, hogy helyettük semmit sem tehetünk. Az pedig nem mindig vigasztalja meg az embert, ha ő maga szelektíven gyűjti a szemetet, igyekszik csökkenteni ökolábnyomát, és fát ültet. Egy fecske ugyanis nem védi meg a klímát, és nem fagyasztja vissza a gleccsereket.
Ugyanez behelyettesíthető arra a tünetegyüttesre, amelyet belőlem – mint hazámért felelősséget érző és híreket fogyasztó emberből – az Orbán-kormány újabb és újabb vörösvonal-átlépései kiváltanak. Aggódok az egyetemeinkért, amelyek hirtelen csak azért lettek fontosak a Fidesznek, mert hatalmas mennyiségű pénz érkezik oda az Uniótól. A jövőnk zálogát az állam pillanatnyi vezetőjeként át vágja saját zsebébe. Teszi ugyanezt stratégiai ágazatainkkal, épített örökségünk számos kincsével, közpénz ezermilliárdokkal.
Aggódok továbbá amiatt is, ahogy Orbán mélyebbre és mélyebbre fűzi függésünket kétes hatalmakkal, amely a magyar történelem folyamán soha nem vezetett jó végre.
Orbánt Putyin trójai falovának nevezik az Unión belül, a kommunista Kína pedig már nemcsak féllábbal, hanem lassan egész testtel itt lesz hazánkban, eladósítva neki magunkat, gyerekeinket és unokáinkat is. Keserűen olvasok arról, ahogy soha nem látott összegek érkeznek hozzánk az Uniótól, amelyeket ráadásul – kérik is – stratégiai reformokra, a Nyugattól még mindig meglévő szakadék betemetésére kellene költeni, erre szükségtelen beruházásokra és a költségvetési hiány befoltozására égeti el azt a kormány.
Fáj látnom és hallanom, ahogy egy történelmi megpróbáltatás idején a kormányunk továbbra is részvétlen kommunikációs kormányzást folytat. Élet-halál harcot politikai ellenfeleivel vív, nem a vírussal, miközben járványkezelése átláthatatlan, érthetetlen, kaotikus, és emberéleteket veszélyeztet. Munkáját keresztény és nemzeti mázzal önti le, de a vallást csak külsőségekben éli meg, a nyolc boldogság lelkülete hidegen hagyja, és nem okoz neki lelki vívódást keresztényellenes hatalmakkal szövetkezni.
(„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok a szomorkodók, mert őket majd megvigasztalják. Boldogok a szelídek, mert ők birtokolják majd a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert őket majd kielégítik. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalmasságot nyernek. Boldogok a tisztaszívűek, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha átkoznak és üldöznek titeket, és hazug módon minden rosszat rátok fognak énmiattam; örüljetek és ujjongjatok, mert bőséges jutalmatok van a mennyben, így üldözték az előttetek élt prófétákat is.” (Mt 5,3-12.) - a szerk.)
Melldöngető magyarsága is csak addig tart, amíg nem találkozik egy olyan magyarral, aki kicsit is másképp gondolkozik, azt máris kitagadná a nemzetből. Az ország ezredéves álmai valósultak meg a XXI. század küszöbére. Hazaértünk, újra a Nyugathoz tartozunk, ahová mindig is vágytunk, és ahová valók is vagyunk, mindezt szabadon, senki által nem szorongatva, az Orbán-kormány legszívesebben mégis újra emelné a vasfüggönyt, mondvacsinált okokra hivatkozva hadakozik szövetségeseinkkel, és sokkal kétesebb alakokkal diskurál, akik csak a lábukat várják megtörölni bennünk.
Mindezt a félelmet, aggodalmat, evődést és keserűséget batyuként cipelem magammal, miközben tehetetlennek érzem magam. Ez a polgároknak tetszik, legalábbis tűrhető nagyon sokak számára. Sok kormánykritikus értelmiségi is inkább az ellenzékkel érzi időszerűnek felvenni a küzdelmet – na jó, nem küzdelem az, csak céltalan szócsaták –, én pedig olvasom a híreket, próbálok párbeszédet kereső cikkeket írni, finomítani a dühömön, mikor nagyon elönt a méreg, de egyre búskomorabb vagyok, és belül attól rettegek, hogy az a Magyarország, amit/akit én szeretek, „névben él csak, többé nincs jelen”.
Meg kell állni, venni kell egy nagy levegőt, és lekapcsolni kicsit – vagy sokat – a híreket. A már-már kórossá váló szorongás egyik legfontosabb ismérve az, hogy a „tények”, amelyek a lelket sarokban tartják, általában csak a fejben léteznek. A szorongás sötétebbnek festi fel a valóságot, mint amilyen az valójában, mert a tudáshézagokat félelemből merítve tölti ki. Az első lépés a megállás után annak végiggondolása, hogy mi lehet a legrosszabb dolog, ami bekövetkezhet.
A teljes fiatalság elhagyja Magyarországot? Kiszakítjuk magunkat az EU-ból, és Kínához láncoljuk magunkat? Soha többé nem lesz lehetőségünk felzárkózni a Nyugathoz?
A hazánk végérvényesen kettészakad, és nem lesz esély a kiengesztelődésre? Meg kell próbálni megfogalmazni a szorongás mögött megbújó félelmeket, és akkor hamar lelepleződik irrealitásuk. Amennyiben egy-egy félelmet mégsem tartunk irreálisnak, akkor pedig vegyünk egy nagy levegőt, fogadjuk el, hogy bekövetkezhet, mert tőlünk függetlenül bármi bekövetkezhet – engedjük el, ahogy ezt mondani szokás –, de utána máris lássunk hozzá megtenni ellene mindent, ami tőlünk telik.
Azt kell mérlegelni, amin változtathatunk. Azt tényleg el kell engedni, amin nem. Aggodalmaink számbavételével azonban döbbenjünk rá, hogy ami a legfontosabb, az nincs veszélyben. A herderi jóslat nem fog teljesülni mindaddig, amíg van, aki emiatt aggódik. Magyarország nem rajtunk kívül, hanem bennünk van. Köztünk, mint az Isten országa. Honfitársainkkal való kapcsolatban bontakozhat ki, és nincs az a politikai rendszer, ami ennek útját állhatná, sem hatalom, amely elpusztíthatná, hiszen a lélek elpusztíthatatlan. Megmondta ezt már egyébként más is, Kossuth leghíresebb beszédében, hogy országunkat a poklok kapui sem fogják megdönteni. Nem üres szólam volt ez, merítsünk ebből erőt, és keretezzük át a napi politikai híreket.