Merénylet-kor kezdetén

 

 - Valóban, én Párizsban születtem, és 22 éves koromig ott is éltem. A mai napig ott él a családom, a szüleim, a testvérem, és sok barátom. Egy buszon ülve értesültem a terrortámadásokról, magyarokkal tartottunk hazafelé Varsóból a függetlenség napi felvonulásról. Először anyám hívott, aztán egy ismerősöm, később elkezdtek jönni sorra az sms-ek. 

suli után ide ültünk be. Azokban az utcákban buliztam, ahol ezek a borzalmak történtek. Nyilván megrázott a hír, de őszintén szólva nem lepődtem meg. Ahogyan Franciaországban talán senki sem. Minden cikkben azt írták később, még a liberális lapok és portálok is, hogy előre lehetett tudni, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. 

És mindenki tisztában van azzal is, hogy lesz még ilyen, nem ez volt az utolsó. Ez csak a kezdete egy merénylet-kornak. 

 

 - Sajnos nagyjából ez a helyzet. A volt barátnőm egy kórházban dolgozik, ahová a merényletek után sok sebesültet hoztak. Egyetlen biztonsági őr áll a bejáratnál. Egy magányos fegyveres is elég lenne, hogy vérengzést rendezzen ott. Francia katona és rendőr barátaim is úgy látják, az állam képtelen kezelni ezt az egészet. Nemrégiben egy francia lapban a titkosszolgálat egyik volt magas rangú tisztje azt nyilatkozta: két évvel ezelőtt a szíriai kormány felajánlotta, hogy adatokat szolgáltat az országban harcoló, és visszatérni készülő francia állampolgárokról. 

arra hivatkozva Aszad rendszerét nem ismerik el. Persze nyilván Damaszkusz is kért volna valamit cserébe.  De mégis csak potenciális terroristák ezreiről van szó, akiknek egy része azóta már visszatért Franciaországba. 

 

 

 - A mainstream média és a politika egyből elkezdte szajkózni, hogy nem szabad általánosítani, nem szabad, hogy "kirekesztő és rasszista" választ adjunk a terrorra. De a mélyben azért forrnak az indulatok. Mindenki Párizsról beszél, és a főváros alapján ítélik meg azt is, mit gondolnak Franciaországban az emberek. De 

Egyszerű emberek a külvárosokban, vagy vidéken, akik félnek, és elegük van abból, hogy az állam nem védi meg őket. 

 

 

Ezerszer jobb állapotban

 

 

- Édesanyám magyar, ő '86-ban ment ki, miután megismerkedett apámmal. Én '88-ban születtem. Franciaországban éltem, ott jártam iskolába, de minden nyáron pár hetet itt töltöttem Magyarországon. Építészmérnök szerettem volna lenni. Fel is vettek az egyetemre. De, amikor második év folyamán be akartak léptetni egy szabadkőműves páholyba és láttam, hogy az építkezéseken Maliból érkezett illegális bevándorlókat dolgoztatnak, és csalásokkal állami pénzt lopnak, akkor azt mondtam: ezt én nem tudom csinálni. Nagyon elkeseredtem, mert minden álmom az volt, hogy építész legyek, el se tudtam képzelni, mi mást is kezdhetnék magammal. Akkoriban már kezdett formálódni a világképem, és úgy éreztem, a Nyugat bele fog fulladni abba az öngyilkos liberális rendszerbe, ami az elmúlt évtizedekben kiépült. Abban pedig biztos voltam, hogy nekem ebben nincs helyem, én ebben nem akarok részt venni. 2010-ben éppen október 23-án költöztem Magyarországra. 

 

 

 - Az elején nem sok motivációm volt. Belevetettem magam Budapestbe, nagyokat buliztam, jól éreztem magam. Aztán persze elfogyott a félretett pénzem, és akkor már muszáj volt munkát keresnem. Fordítottam, tolmácsoltam.  Azzal persze eleve tisztában voltam, mennyivel alacsonyabbak itt a bérek, mennyivel nehezen megélni. De a megélhetési lehetőségek nyugaton sem olyan jók nyugaton, mint sokan hiszik. Magasabb a munkanélküliség Franciaországban mint itthon, és végül is mindegy, hogy mennyit keres az ember, az számít, hogy hogyan tud belőle megélni. S ott sokkal többet csökkent az életszínvonal, mint itthon az elmúlt 10 évben. De mindennél fontosabbnak érzem, hogy

és, hogy itt az emberek agyát annyira még nem mosta át a globalizmus. 

 

 

 - Minden viszonylagos. Itt is rengeteg, minden hagyományos értéktől elszakadt ember él, de mégis én úgy látom, a franciához képest ennek a társadalomnak az immunrendszere ezerszer jobb állapotban van. Ez már az első pillanatban érezhető volt, amikor ideköltöztem. Aztán rátaláltam, azokra a magyar fiatalokra is, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, majd szépen lassan a neten keresztül a francia nemzeti érzelmű fiatalokra is.  

 

 - Otthon egy voltam a sok közül, aki aggódott a hazájáért és Európáért. Most viszont lehetőségem van kapcsolatot építeni a magyar és a francia jobboldali radikális fiatalok között. 

És nagyon élvezem, ebben találtam meg igazán a magam útját. Ma már számos újságíró és politikus fordul hozzám, ha Magyarországról szeretne információt szerezni, vagy itt kapcsolatot keresni. Ha isten is úgy akarja, jövőre elindítunk egy Közép-Európával foglalkozó portált is, amely megpróbálja majd ellensúlyozni a mainstream média sokszor torz képét erről a régióról. 

 

 

 - Talán furcsán hangzik, amit mondok, de igaz: nagyon sokan szurkolnak nekünk most a migrációs válság kapcsán. Rengetegen szinte Európa utolsó reménységeként tekintenek a tömeges bevándorlást határozottan elutasító V4-es országokra. Ha így megy tovább, hamarosan egészen új szerepben találhatjuk magunkat. Az elmúlt ötszáz évben védekeztünk, és lázadtunk a minket elnyomó idegen hatalmak ellen. Most azonban 

Ha a Nyugat olyan ütemben süllyed erőszakba és káoszba, ahogyan most látszik, egy-két évtizeden belül a béke szigete lehetünk a kontinensen. Ez egy talán soha vissza nem térő történelmi lehetőség, fel kell készülnünk, hogy élni tudjunk vele. Fontos, hogy a magyar, illetve közép-európai hazafiak megértsék a szerepüket ebben a kihívásban, ami mélyen megváltoztatja az életünket. El kell fogadnunk, hogy mi leszünk Európának és értékeinek az utolsó erődje. 

 

 - Magyarország, mint Franciaországnál jobb hely? Erre azért biztosan sokan legyintenek, hogy ez képtelenség...

 

 - Amikor idejöttem, sokat mondogattam, hogy én az első fecskék közé tartozom, és pár évtizeden belül sokan fognak követni. Akkor persze kevesen vették ezt komolyan. 

tudnék-e ebben segíteni nekik? Most már azt mondom, talán nem is évtizedek, csak évek kérdése, hogy tömegek válasszák az egzisztenciálisan nehezebb, de biztonságosabb, nyugodtabb életet nálunk.