A rendőrök elleni erőszak egyre gyakoribb, és ez ellen mindeddig semmit nem tudott tenni a kormányzat. De tegyük fel a legfontosabb kérdést, még ha önmagában különösen is hangzik:
Miért baj, ha rendszeresen verik a rendőröket?
Sok helyen lehet olyan kommenteket olvasni, ami szerint a rendőrök kvázi "megérdemlik" amit kapnak, mert "rendes munkavégzés" helyett traffipaxoznak, apróságokért bírságolnak, nem nyomoznak semmi után, és így tovább. Itt azonban két, igen jelentős részlet felett siklunk el:
- Nem a rendőrök akarnak kocsikat méregetni, hanem a rendőri vezetők, avagy közvetetten a politikusok utasítják őket erre.
- A rendőröket verő emberek nem átlag polgárok, akiknek elegük van a napi szívatásokból, hanem deviáns, beilleszkedésre képtelen egyedek. Nekik pedig teljesen mindegy, hogy taffipaxoznak-e minden sarkon, vagy nem. S itt most vonatkoztassunk el a tömegrendezvények konfliktusaitól.
Tehát az a megközelítés magjában hibádzik, hogy ennek bármi köze is van ahhoz a valóban szomorú tényhez, hogy a rendőrséget elsősorban pénzbehajtásra használja a hatalom.
Az a dolguk, hogy féljenek
Az a kijelentés ugyan megállja a helyét, hogy hiányzik a rendőrség tekintélye, de ebben is félreértés van: a rendőrségnek az agresszív bűnözőkkel szembeni tekintélyét nem egyfajta pozitív kapcsolatra kell építeni, hanem pont ellenkezőleg: a félelemre. Az ilyen emberek szemében a rendőrnek nem akkor lesz tekintélye, ha nem bírságol egy záróvonal miatt, hanem akkor, ha már a rendőrverés pajzán gondolatakor is eltörik valamelyik végtagját.
Mert vannak olyan társadalmi csoportok, ahol a "tisztelet" és "tekintély" még egymás között sem a szeretetről és elégedettségről szól, hanem egy tűzre és vasra épülő hierarchiáról, ahol mindenki vérével fizet, aki nem húzza meg magát.
Morális államcsőd
S ha tovább fejtjük a szálakat, egy sokkal szomorúbb következtetésig jutunk el, ezt most nevezzük morális államcsődnek.
A rendőrség élvezi az erőszak-monopólium jogát, tehát ők azok, akik akár ököllel, akár fegyverrel is rendet rakhatnak ott, ahol rendet kell tenni. Bárki más próbálja ezt meg, az bűncselekményt követ el, lássuk csak a Magyar Gárda példáját, ahol még ezek nélkül is komoly jogi következmények születtek. Jelenleg tehát az állam minden eszközét egy fix szervezetbe fektette, de ez a szervezet kudarcot vallott, mert a bűnözők nem félnek tőle.
Így kimondhatjuk: a magyar állam elvesztette a hatalmi kontrollt, a társadalomra veszélyes közegek pedig egy szabályozatlan, anarchikus rendszerben élik virágzó életüket, míg a békés, többségi társadalom kiszolgáltatott maradt.
A magyar valóság legaggasztóbb tünete, ha azt is megverik, akit azért tartunk, hogy helyettünk verekedjen. Ebben a kínos kettősségben pedig pont a rendőrök vergődnek igazán: ha határozottan lépnek fel, és netán erőszakot is alkalmaznak, a bűnözők jogait boncolgató eljárások során könnyen lehet, hogy még komolyabb büntetést kapnak mint az, aki ellen intézkedtek.
Ha viszont emiatt nem mernek lépni, akkor nem elégítik ki a többségi társadalom biztonságos életre vonatkozó alkotmányos jogát és igényét, így pedig az egyenruhások létjogosultsága eleve megkérdőjeleződik. Annyi biztos, hogy nem ez a járható út.
De ezek után tegyük fel a kérdést: a papírtologató bürokrácián kívül is létezik még a magyar állam, vagy csak szürke képeslapokon őrizzük emlékét?