Sokat emlegetjük politikusok, pártok, kormányok, illetve konkrét intézkedések kapcsán is a populizmus fogalmát, mintha mindenki számára tiszta és világos lenne, hogy mit is jelent. Vagy mégsem?
A közbeszédben általában populizmus alatt leegyszerűsítő politikai üzeneteket, illetve szociális és gazdasági demagógiát értünk. Ha felidézzük a ’90-es éveket, akkor Torgyán József személyesítette meg a populista politikus képét, aki egyszerű üzeneteket és válaszokat adott a választóknak. Akkoriban a populista diskurzus leginkább az utcai politizálásban jelent meg. A 2000-es éves közepén a radikális jobboldalra volt jellemző az utcai mozgósítás, míg 2006 úgynevezett forró ősze után az MSZP és az SZDSZ környékén is azt lehetett hallani, hogy utcára viszik a politikát.
Hogyan definiálható a populizmus?
A politikatudomány politizálási formaként, módszerként tekint a populizmusra. Az akadémiai diskurzusban alapvetően két irányzat létezik: egy liberális és egy baloldali értelmezés. A két legtöbbet hivatkozott kutatója a holland Cas Mudde és az argentin Ernesto Laclau. Liberális értelemben mindketten módszerként határozták meg a populizmust, aminek röviden az a lényege, hogy olyan konfliktusokat hoz létre, amiknek egyik oldalán az elit, a másikon a nép áll. A populista politikus mindig a népre hivatkozik, hogy ő képviseli a népet. Ami különbség a liberális és a baloldali definícióban, hogy Laclau nem gondolja azt, hogy ez önmagában negatív lenne. Míg Mudde a populizmust szembeállítja a pluralizmussal, mely szerint a különböző érdekek jól megférnek egymással a társadalomban, amiket erős civil szervezetek is képviselhetnek. Laclau ugyanakkor azt mondja, hogy a létrejövő „barát vs. ellenség” elve a politika lényegi eleme, ezért a populizmusnak nincs semmiféle pejoratív jelentése.
Említette a demagógiát, ami gyakran kerül egy tányérra a populizmussal. Ezek a fogalmak szimbiózisban vannak egymással?
A közbeszédben igen. A kortárs politizálás nagyon sokat változott. A Fidesz egyébként jól eltalálta azt a politizálási módszert, ami megfelel a megváltozott struktúráknak. Ezek közül a nyilvánosságot tartom fontosnak kiemelni. A posztfaktuális korszakban (avagy az igazság utáni világban – szerk.), a fake news korában már nincs tekintélye a szakértelemnek és a szakértőknek. Ha valaki a ’90-es években odaírta egy publicisztika alá, hogy közgazdász, akkor mindenki szentírásnak vette azt, amit mond. Most már ennek sokkal kisebb a jelentősége, gyakran újságírók írják az elemzéseket, és őket hívják a politológusok helyett a különböző televíziós műsorokba. Ez egyébként Nyugat-Európában is tendencia. Sokan ezt úgy élik meg, hogy a leegyszerűsített véleményekre van igény. Az persze valóban fontos funkciója a politikának, hogy közérthetőbben tudjon fogalmazni. A választók nem értenek és nem is kell mindenhez érteniük. Vannak olyan élethelyzetek, üzenetek, amelyekről egy szakpolitikus érthetőbb tájékoztatást tud adni, ha leegyszerűsíti azokat. Így tudunk aztán szavazni.
A populizmus leegyszerűsítés, némi demagógia pedig lényegi eleme a képviseleti demokráciának.
Populistának kell lennie annak, aki hatalomra akar kerülni, illetve hatalmon akar maradni?
Jó kérdés. A tömegpártok korában elég volt egy osztálynak a képviselete, például a munkásosztályénak, de hasonlóan szerveződtek az agrárpártok is. Ezek a réteg- vagy osztálypártok egy meghatározott társadalmi csoport képviselete mentén alakították ki az ideológiájukat, az üzeneteiket vagy a követeléseiket. Most, ha valaki képviseletet vagy szavazatot, illetve többséget szeretne szerezni –, mint mondjuk a többségi irányba mutató, nem arányos magyar választási rendszerben - akkor különböző társadalmi csoportokat kell összekötnie egy szavazótáborba. Ez a Fidesznek sikerült. 2002 óta nemcsak a nagyvárosokban van jelen, hanem felülreprezentált a támogatottsága kis falvakban. Nemhiába beszélt a tavalyi választás után az ellenzék is arról, hogy el kell tudni vinni az ellenzéki üzeneteket vidékre. A Fidesznek olyan szavazótábora van, amiben nagyon különböző gazdasági helyzetű emberek vannak egymás mellett.
Annak a politizálási módszernek, amit populizmusnak hívunk, pontosan az a lényege, hogy olyan ellentéteket, kategóriákat hoz létre, melyek segítségével különböző érdekeket vagy sérelmeket tud összekapcsolni.
Laclau ezt úgy fogalmazta meg, hogy egyenértékűség láncolatokat kell létrehozni, egy jelszóba sűrítve többféle érdeksérelmet. Ezzel az úgynevezett üres jelölővel lehet megteremteni a népet, magát a populust, amire hivatkozik a populista politikus.
Bernard-Henri Lévy francia filozófus az Indexnek adott interjújában azt mondta, „a populizmus egy szép szó egy mocskos dologra, amit az emberek nem mernek annak nevezni, ami: fasizmusnak”. Mit gondol erről?
Jobboldali leírása nem nagyon van a populizmusnak, hiszen mostanában a jobboldalon használják, és nincs arra igény, hogyan lehetne jobban megérteni. De ez nem fasizmus. Az új jobboldal szakít a fasizmussal Európában, és ahogy német kutatók írták, szürke zónát foglal el a konzervatív és a sokkal radikálisabb irányzatok között. Ez sem feltétlenül populizmus. Léteznek olyan jobboldali radikális pártok, elsősorban Észak-Európában, amikről elmondható, hogy talán jellemző rájuk egyfajta etnikai populizmus, de gazdasági értelemben neoliberálisok. Az iszlámellenes jobboldalt kevésbé lehet populistának nevezni úgy, ahogy ezt akár Közép-Európában megéljük.
Nem gondolom azt, hogy a populizmus az ab ovo fasizmus lenne. Lehetséges olyan populista módszert és eszközt használni, ami valamilyen formában kötődik a radikális jobboldalhoz vagy akár a fasizmushoz, de maga a populizmus, mint ideológia, semleges.
Fasizmus: egy figyelmeztetés című új könyve kapcsán Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter is a populizmus és a fasizmus megkülönböztetéséről beszélt. Szerinte a populizmus nem káros, mert a demokráciához szükség van népszerű intézkedésekre, míg a fasizmus erőszakot, népharagot és az embereket egymás ellen fordító propagandát használ, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a fasizmus nem ideológia, hanem egy folyamat, egy módszer a hatalom megszerzésére. Megállja a helyét az az állítás, hogy nem minden populista fasiszta, de minden fasiszta populista?
Az albrighti értelmezés jobban illeszkedik a mostani közbeszédhez és kevésbé az elméleti hagyományhoz, ami Muddehoz és Laclauhoz kapcsolódik. Ha nem annyira a fasizmusról, hanem a németországi megfelelőjéről, a nemzetiszocializmusról beszélünk, akkor vannak különbségei a populizmussal. Az SA (Sturmabteilung – 1934-ig a nácik legfőbb paramilitáris erőszakszervezete – szerk.) egy populistább vonalát képviselte a nemzetiszocializmusnak, melynek azonban volt egy arisztokratikus, szociáldarwinista elveket valló, az árjákat középpontba helyező elitista oldala is. Ebben az esetben azt látjuk, hogy a rendszer úgy kirekesztő, hogy közben megtartja az elitizmusát. A populizmus viszont megkülönbözteti az elitet és a népet, így egymással kibékíthetetlen csoportok jönnek létre, amik politikai konfliktusokat hoznak létre.
Albright szerint Orbán Viktor és a magyar politikai berendezkedés jó példa a veszélyes hipernacionalizmusra. Bernard-Henri Lévy szavai alapján a populizmus és az illiberális rezsimek, mint Orbáné is, kéz a kézben járnak. Ön minek tartja Orbán Viktort? Populistának?
A populista korszellemhez – ahogy Mudde nevezi - olyan módon kapcsolódik, hogy Orbán Viktor is használja azokat a megkülönböztetéseket, amiket más populistáknál látni lehet. A „brüsszeli elittel” szemben határozza meg a politikáját, Chuck Norrisnak azt mondta magáról, hogy egy „streetfighter”, vagyis egy utcai harcos.
A populista politikusra jellemző, hogy nemcsak hivatkozik a népre, hanem azonosítja is magát azzal. Ő az, aki a nép hangján szólal meg, merthogy ő is egy közülük. A nép képviselete nemcsak arról szól, hogy valamilyen politikai üzenetet, gazdasági érdeket képviselek, hanem reprezentálom azt a fajta kultúrát is, ami jellemző az adott népre.
Sokat cikizik azért a képért Orbán Viktort, amin szotyizik, vagy azért amikor a füstölőre ráteszi a kolbászt. Ezek olyan képek, amik bizonyos választói rétegekben úgy csapódnak le, hogy „na tessék, alkalmatlan, nem kifinomult, nincs meg a kulturális tőkéje ahhoz, hogy miniszterelnök legyen”. Mások szemében azért lehet érdemes miniszterelnök, mert pontosan képviseli azt a fajta népi kultúrát, vagy általános attitűdöt, ami a szélesebb választói rétegekre jellemző.
A Fidesz egy populista rendszert épített?
Ha jellemezni kéne a Fidesz populizmusát, akkor egy sajátos modernizációs útként értelmezhető, ami egyszerre hangsúlyoz egy kulturális-etnikai homogenitást és egy középszotályozódási ígéretet, felzárkózási kísérletet. Az ellenségképzés nem úgy működik a Fidesznél, ahogy a Jobbiknál a korábbi mozgalmi időszakában, amikor a szociálisan alacsony státuszú romák ellen határozta meg magát. A Fidesz nem magyarországi társadalmi csoportokat jelölt ki ellenfélként. A migránsok kívülről jönnek, Soros György nem az országban él, a brüsszeli elit sem egy itthon megfogható társadalmi csoport. Az ellenzék gyakran beszél arról, hogy itthon valamiféle hibrid rezsim alakult ki, és nem működik a demokrácia, de ez nem jelenik meg a mindennapokban. A Fideszben arra is hivatkozhatnak, hogy nem akkor történtek támadások a romák ellen, amikor ők voltak hatalmon.
A Fidesz úgy hozta létre a populista megkülönböztetést, hogy közben nem generált éles társadalmi konfliktusokat, mivel nem itt élő társadalmi csoportokkal szemben fogalmaz meg kirekesztést. A bűnbak-politikája nem hasonlítható össze a fasiszta rendszerekkel.
A populizmusnak van ellenszere?
Liberális értelemben a populizmus ellenszere a pluralizmus lehet.
A pluralizmusnak ehhez milyen eszközei vannak?
Például annak tekinthető, ha van egy élénk civil társadalom, amelyben az emberek különböző egyesületekbe, körökbe vagy csoportokba tömörülnek, továbbá aktívak és az érdekeiket kollektíven fogalmazzák meg. Az eszközök közé sorolható, ha erős szakszervezetek, erős szakmai csoportok vannak, amiknek van hozzáférése a nyilvánossághoz, és az az emberek hitelt adnak nekik. Magyarországon nagyon alacsony a civil társadalom politikai részvétele. A populizmus másik ellenszere - ha Laclaut követjük - egy baloldali populizmusnak a létrehozása lehet.
A tavaly decemberben indult Ellensúly folyóiratban megjelent tanulmányában is emellett érvelt. Milyen hívószava lehet egy ilyen kísérletnek?
Egy baloldali populizmus esetében is élesen meg kell különböztetni a „mi” csoportot a másoktól, és létrehozni olyan üres jelölőket, kategóriákat, amikben konstruálható, ha nem is a nép, de egy olyan választói tábor, ami többséget biztosít. A cikkemben azt írtam, hogy az európaiság és a nyugati integráció alkalmas volt egy széles választói réteg létrehozására, de ezek most már lebegő jelölők.
Úgy fogalmazott, hogy nem képesek az egyenértékűség láncolatát létrehozni a jobboldallal szemben. Nem arról van szó inkább, hogy az elmúlt években a baloldali, liberális pártok kudarcot vallottak és hiteltelenné váltak, ezért nem tudják ezeket az értékeket egy markáns történetbe foglalni?
Pontosabban a pénzügyi válság óta. Magyarországot nagyon súlyosan érintette és – főleg a devizahitel-károsultak ügye miatt – összekapcsolták a baloldali, illetve liberális pártokkal. Ekkor pukkadt ki az a nyugati orientációjú modernizációs ígéret, amit ezek a pártok addig képviselni tudtak. A Fidesz sem Európa-ellenes, Orbán Viktor és a pártja is mindig arról beszél, hogy szükség van az Európai Unióra, de egy erős Európára, aminek az állagát erős szuverenitású tagállamok adják. Minden kutatási adat azt mutatja, hogy a magyarok – a fideszes szavazók többsége is - elkötelezett Európa felé, támogatják Magyarország uniós tagságát. A Fidesz Európa-politikája nem ütközik az EU-tagság támogatásával.
Nem gondolja azt, hogy Orbán Viktor konfliktusokra épülő Brüsszel-ellenes populista politikájának köszönhetően Magyarország egyre távolabb kerül az európai értékektől és az Európai Uniótól?
Az Európai Unió története arról szól, hogy erősebb vagy gyengébb integrációt akarnak. Mi legyen az irány, a föderális Európa vagy a tagállamok Európája? Orbán Viktor politikája ebbe beleillik.
Miért távolodna el Európa értékeitől jobban, mint De Gaulle, akinek üres székek politikája a ’70-es években blokkolta az Európai Uniót? Miért lenne EU-ellenesebb a magyar kormány, mint a korábbi brit konzervatív kormány, amelyik népszavazást írt ki arról, hogy bent maradjanak-e az Európai Unióban?
Annak hangsúlyozása, hogy erős tagállamok kellenek és kevesebb föderalizmus, nem megy szembe az Európai Unió értékeivel. Ez nem tartozik a NER-rezsim azon jellegzetességei közé, amelyek nem EU-konformak.
A Fidesz populizmusának csak egy baloldali populizmus lehet az ellenfele? A lengyeleknél is láthatjuk, hogy jobbról érkezik a kormány versenytársa, ráadásul itthon is elmondható, hogy a legéletképesebb párt az ellenzéki oldalon, a Jobbik.
Ha az ellensúlyát szeretné valaki megtalálni a fideszes populizmusnak, nem feltétlenül kell baloldalinak lennie, de Magyarországon azért nagyobb támogatottsága van a baloldalnak, mint Lengyelországban. Akár baloldali, polgári, jobboldali vagy liberális az a fajta populista irányzat, amelyik ellensúlyt szeretne képezni a Fidesszel szemben, azzal mindenképpen számolnia kell, hogy megváltoztak a társadalmi nyilvánosság azon eszközei és módszerei, amik korábban hatásosak voltak. A ’94-es „szakértők kellenek” a kormányba gondolat már nem tudna működni.
Az az elitellenes, kulturális szempontból egy szélesebb társadalmi réteget célzó politizálás, ami a Jobbikra volt jellemző, azt gondolom, hogy hatásosabb lehetne.
A baloldalnak volt egy olyan imázsa, amit a kádári kisember képviselete szimbolizált. A Kádár-korszakban létezett egy „kiegyezés”: volt munkád, telked, autód, de ne politizálj. Ennek emléke még megvolt a ’90-es években, majd elveszett. Kulturális szinten homogénebbnek tűnik a Jobbik választói tábora, de ez a homogenitás nem tudott kiteljesedni. Nemcsak a Jobbiknak lenne szüksége egy baloldali szavazótáborra, hanem a baloldalnak is egy jobboldalira. Ezt a Fidesz meg tudta oldani és összekapcsolta a különbözőségeket.
Az Ellensúlyban megjelent Kormányellenes tüntetések: populizmuskísérlet a baloldalon című tanulmányában azt is írta, hogy a kormányellenes tüntetések – különösen 2014 és 2018 között – egy baloldali-liberális populizmuskísérletként értelmezhetők. Ezeken a tüntetésen a Fideszből kiábrándult jobboldali szavazók is ott voltak, illetve a legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik és a szimpatizánsai is. Akkor mitől lennének baloldali-liberális populizmuskísérletek a tüntetések?
Beszéljünk kormányellenes populizmusról, akkor talán így jobb. A populista definícióknak az a jellemzője, hogy nem egy szakpolitikai témára koncentrálnak, hanem egy általános politikai kritikát fogalmaznak meg. A tanulmányomban rámutattam, hogy az elmúlt évek kormányellenes tüntetésein, legyen szó a CEU-ról vagy az oktatásról, nemcsak pedagógusok, tanárok és diákok vettek részt, hanem rendszerellenzékiek is. Ezért gondolom úgy, hogy ezek a tüntetések populisták voltak, nem ragadtak meg egy szakterületnél. Ezeknek a tüntetéseknek mindig nagy dilemmája is, hogy korlátozzák-e magukat, maradjanak a felsőoktatásnál, az egészségügynél, vagy pedig szélesítsék ki a megmozdulásokat, és engedjenek teret azoknak is, akik rendszerkritikát szeretnének megfogalmazni.
És általában itt szoktak kifulladni ezek a tüntetések.
Általában felhajtó erőt tud adni a rendszerkritika, de ebben az esetben már valóban nehezebb megfogalmazni a célokat. A rabszolgatörvény, azaz a dolgozók érdekeire való hivatkozás is lehetett volna egy olyan üres jelölő, amivel összekapcsolhatóan a különböző választói csoportok. Úgy tűnt, hogy ebből az ügyből egy széles választói tömböt lehet építeni. Nem sikerült, mert elsősorban a foglalkoztatás jellege olyan, hogy a pártoknak ebbe sokkal kisebb beleszólása van. Maguk a szakszervezetek és a szociális párbeszéd lehetőségei is üzemi szinten szerveződnek. Ez a munkáltatók és a munkaadók ügye, kevésbé a politikáé. Pont a Fidesz depolitizálta, amikor megszüntette az Országos Érdekegyeztető Tanácsot.
Az Ellensúly felelős szerkesztőjével, Pápay Györggyel többek között arról beszélgettünk, hogy az ellenzéki oldalról hiányoznak a karakteres politikusok, miközben a politika egyre inkább perszonalizálódik. Nem egy markáns, populista vezetőre lenne szükség, aki kohéziót teremt az ellenzéki pártok és szavazók között?
Az, hogy kell-e egy karizmatikus vezető, már a 2000-es években is a diskurzus része volt. Bár a 2002-es választást a Fidesz elvesztette, a két forduló között még tudott további szavazatokat mozgósítani Orbán Viktor, akiről akkor erősödött meg az a kép a jobboldalon, hogy egy karizmatikus politikus. Ezután kezdődött el a baloldalon egy keresés, hogy „lám, nekünk van-e ilyen vezetőn?” Gyurcsány Ferencnek a megjelenését és a felemelkedését a baloldalon az MSZP-n belül is az táplálta, hogy sokan azt gondolták: ő az, aki Orbán kihívója lehet. Vona Gábornak is volt egy ilyen szerepe a Jobbikon és a radikális nemzeti táboron belül.
Definíciós szinten a populizmus nem létezik populista politikus nélkül. A korábbi évek kormányellenes tüntetésein is feltűntek lehetséges jelöltek, de mostanra lecsendesült ez a keresés. Lehet, hogy azért, mert annál rosszabb helyzetben vannak az ellenzéki pártok, minthogy csak egy karizmatikus vezetőt kellene megtalálniuk, és akkor minden rendben van.
Üres jelölőket kellene találniuk, amikhez választói csoportokat lehet kötni. Még fontosabb lenne, hogy megismerjék a saját választóikat. Miért szavazott valaki a Jobbikra 2018-ban? Kik azok a jobboldaliak, akik inkább a Jobbikban bíznak? Kik azok a 2008-2009-ben a baloldaltól elpártolt szavazók, akik még most is a Jobbikra szavaznak? Ki az a 7 százalék, aki az LMP-re szavazott? Ahhoz, hogy meg lehessen teremteni azt a populista választói tábort, ami ellensúlya lehet a kormánynak, előbb ezekre a kérdésekre kell válaszokat adni.