Alig fél éve valószínűleg nem sokan tettek volna komolyabb téteket arra, hogy Oroszország bölcs tanácsadóként arra fogja bíztatni Törökországot és Izraelt, hogy rendezzék kapcsolataikat. Mára azonban a helyzet gyökeresen megváltozott: egyre több szó esik az Izrael és Oroszország, illetve az általa vezetett Eurázsiai Gazdasági Unió (EGU) közötti kapcsolatokról, mindeközben pedig Ankara a hétvégén sikerrel kibékült Tel-Avivval és most Moszkvával is ugyanezt tervezi – nem is esélytelenül. A három országot ugyan sok ellentét választja el egymástól, ám gazdaságilag komoly támaszt tudnak nyújtani egymásnak. Még két dolog közös bennük: mindannyian csalódtak a nyugatban és mind önérdekkövetőek.
Konfliktusok szövevénye
Persze korai lenne még történelmi összeborulást vizionálni. Annál is inkább, hiszen a három ország viszonyát komoly történelmi és ideológiai ellentétek is terhelik. Oroszország és Törökország évszázadok óta vetélytársa egymásnak, az egyik terjeszkedése automatikusan a másik érdeksérelmét hozza magával. Ehhez elég, ha csak a térképre nézünk: amióta csak Oroszország létezik, Törökország állja útját a meleg tengerekhez való kijutásban. Közben Törökország mind a Kaukázust, mind a Balkánt, sőt még a Krímet is természetes érdekszférának tekinti. Akárcsak Oroszország. Mióta pedig az Oszmán Birodalom és a gyarmati rendszerek romjain kialakuló arab szocialista államok a Szovjetunióhoz fordultak segítségért, élesen szemben álltak a nyugatorientált Törökországgal – ennek késői következménye a pozícióit tartani kívánó Moszkva és az egykori befolyását visszaszerezni kívánó Törökország ellentéte a szíriai háborúban. Noha a szíriai konfliktusban való érdekellentét beálltáig Ankara és Moszkva egyre több területen működött együtt, az orosz vadászrepülőgép tavaly novemberi lelövése padlóra küldte az addig szépen alakuló orosz–török viszonyt. A konstruktív hozzáállás fölött győzött a két fél birodalmi büszkesége és a sértettség.
Nem egyszerűbb Moszkva és Tel-Aviv viszonya sem. Izraelt megalakulása óta hagyományosan a nyugati országok, különösképpen az Amerikai Egyesült Államok támogatta, míg Moszkva a szovjet időkben az Izraelt megszállónak tekintő arab vezetőket és Izrael ellenségeit favorizálta.
Ellentétben a problémás orosz viszonnyal, Ankara a kezdetektől fogva jó kapcsolatot ápolt Izraellel. A hidegháború azonos oldalra sodorta a két államot, a törököket pedig nem érdekelte túlzottan Izrael arab országokkal való ellenségeskedése – akkor Törökország még szabadulni próbált iszlám örökségétől. Recep Tayyip Erdoğan mérsékelt iszlamista kormányának hatalomra kerülésével azonban mindez megváltozott. A török vezetés új célja a szunnita iszlám országok közötti vezető szerep és az egykori oszmán területek fölötti befolyás visszaszerzése lett. A két célból mindkettő élesen szemben állt Izrael érdekeivel. Amikor pedig a zsidó állam hadserege egy Gázába tartó segélyhajón török állampolgárokat gyilkolt meg, az egykori jó viszony végletesen megromlott. Törökország egyértelműen a palesztinok mellett foglalt állást és Ankara többször is a legélesebb hangnemben ítélte el Izraelt például a Gáza elleni bombázások miatt.
Közös pont: a nyugati pofonok
Noha a három államot sok dolog választja el egymástól, az mindannyiukban közös, hogy nyugati irányból nem sok vállveregetést kaptak az utóbbi időben, pofont viszont annál többet. A legtöbbet és legnagyobbakat talán Oroszország, mely a 2000-es években újra magára találó hangjával egyre gyakrabban váltotta ki az euroatlantista erők rosszallását. A színes forradalmak és a grúziai fegyveres konfliktus után Ukrajna volt az utolsó csepp a pohárban. Oroszország határozottan megvédte érdekeit, a nyugat pedig minderre kemény szankciókkal válaszolt. A kapcsolatok mélypontra süllyedtek, így természetes, hogy Oroszországnak kiemelten fontos, hogy keleten találjon partnereket. Ebbe a sorba Törökország egyébként évekig bele is illett.
A legkaotikusabb helyzetbe egyértelműen Ankara lavírozta magát. A 2000-es évekig hagyományosan nyugatpárti politikát követő Törökország Erdoğan hatalomra kerülését követően már nem követő, hanem diktáló ország akart lenni, azt pedig elsősorban keleten tudta megtenni. A szárnyaló gazdasági eredmények és a növekvő közel-keleti befolyás Ankara számára egyértelműen zárójelbe tette a nyugatot, Európai Unióstól együtt. A szíriai háború azonban Törökországot is megtépázta, az éveken át építgetett kapcsolatok elkezdtek összegabalyodni, ráadásul Szíria miatt Moszkvával is sikerült összerúgni a port, tönkretéve a gyümölcsözőnek indult együttműködést. Ankara ekkor elkeseredetten újra a nyugat felé fordult, az integráció folytatását remélve. A fenyegetőzéssel kizsarolt eurók mellé azonban Ankara jóadag kritikát is kapott, ráadásul ismét be kellett látnia, hogy az EU nem igazán kívánja tagjai között látni, sem pedig a hőn áhított vízummentességet nem szeretné garantálni a török állampolgárok számára. Múlt héten pedig az Unióból való kilépésre szavazott az az Egyesült Királyság, mely legalább ímmel-ámmal támogatta volna Ankarát. A nyugati kapcsolat felmelegítése tehát nem jött be.
Izrael évtizedeken keresztül volt a nyugati országok kedvence a Közel-Keleten. Tel-Aviv mindezt kihasználva a világ legerősebb lobbihálózatát építette ki, katonai téren pedig sikert sikerre halmozott és a térségben legyőzhetetlennek bizonyult. Az elmúlt években ugyanakkor a palesztin településeket hol földig romboló, hol pedig betonfalak közé záró izraeli politika egyre vállalhatatlanabbá vált a nyugati országok szemében is. A világ – de legalábbis a Nyugat-Európában élő muszlim választópolgárok milliói bizonyosan – belefáradt abba, hogy Izrael zsigerből utasít el bármiféle rendezési tervet, állandósítva a feszültséget a térségben. Egyre gyakoribbá vált, hogy Izraelt elítélték az illegális ciszjordániai zsidó telepek építése miatt, sőt, egyre több akadályt gördítettek a megszállt területeken készült árucikkek kereskedelme elé. Emellett egyre több nyugati országban vetődött fel, hogy független államként elismerjék Palesztinát. (Hazánkban ez nem téma, hiszen az akkori szocialista blokk többi tagjához hasonlóan még 1988-ban elismertük a palesztin államiságot). Tel-Avivnak be kellett látnia: ha a jelenlegi politikáját folytatni akarja, új társakra lesz szükség.
A nagy barátkozás
Noha az előjelek már egy ideje láthatóak voltak, a májustól mostanáig eltelt időszak egyértelműen áttörésnek tekinthető a három ország kapcsolatában. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök június eleji találkozóján már nem kevesebbről esett szó, mint arról, az Izrael és az Oroszország által vezetett gazdasági unió közötti együttműködés minél szorosabbra fűzéséről. Ami jelentheti egy közös szabadkereskedelmi övezet létrehozását, de akár a tagságot is. Mindez persze nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt időszakban több magas szintű orosz–izraeli találkozó zajlott le a két állam vezetői között, mint izraeli–amerikai.
Az orosz elnök ráadásul maga javasolta Netanjahunak, hogy hozzák rendbe a megromlott török kapcsolatokat. Erre pedig nem is kellett sokáig várni. Ismert, hogy az izraeliek már 2013 óta próbálták a Mavi Marmara-eset óta tőlük elzárkózó törökök szívét megenyhíteni. Az elmúlt hónapokban felgyorsult tárgyalások pedig mostanra értek be: Izrael beleegyezett, hogy kártérítést fizet Törökországnak és beengedi a török humanitárius segélyeket a blokád alá vont Gázai övezetbe. (Talán nem szorul különösebb részletezésre, milyen jól járt Törökország – úgy juthatnak a kezébe a palesztin infrastrukturális fejlesztések és az azzal járó presztízs, hogy közben Izraellel is rendeződik a viszonya).
Míg Izraellel szemben Ankara jött ki erősebbként az évek óta tartó ellentétből, meghátrálásra kényszerítve a zsidó államot, Moszkvával szemben a törököknek kellett engedniük és bocsánatot kérniük a tavaly lelőtt orosz vadászgépért, valamint kárpótlást ígérni az oroszoknak a lelőtt pilótáért. Ezzel pedig teljessé vált a kör, mely a három állam szorosabb együttműködését is magával hozhatja.
Kellemetlen haverok
A közös érdekek mellett persze kérdés, hogy a közös kapcsolatokat hogyan sikerül a három országnak eddigi barátai mellé beilleszteni. Ezek között ugyanis antagonisztikus ellenfelek is bőven akadnak. Ha csak a legforróbb témaként felmerülő Szírián keresztül nézzük a szövetségi rendszereket, akkor is egyértelmű, hogy míg Törökország (a mára már egyre kevésbé mérsékelt) szunnita arab ellenzékiek mellé tette a voksát, Oroszország a Törökország ellenségeinek számító kommunista kurdokat és Basar el-Aszad elnököt támogatja. A szíriai fronton Törökország fő szövetségeseinek Katar és Szaúd-Arábia számít, míg Oroszország sokkal inkább Iránnal ápol jó kapcsolatokat. És míg Szaúd-Arábia, bár hivatalosan nem ismeri el Izraelt, több forrás szerint is együttműködik vele a színfalak mögött, Irán mai napig ellenségesen tekint a zsidó államra és viszont. Az már csak a hab a tortán, hogy Irán és Szaúd-Arábia egymást sem szívleli…
A közös haszon segít a békülésben
A nyilvánvaló ellentétek mellett azonban látványosak azok a pontok, melyek a három államot inkább összekötik, mint szétválasztják.
A török–orosz viszonyban a legegyértelműbb a két ország egymásrautaltsága. Törökország ugyanis nem csak a kereskedelem szempontjából fekszik stratégiai helyen Moszkva számára, de az orosz gazdaságban és politikában is kiemelkedő fontossággal bíró energetikai szektor tekintetében is kulcsfontosságú. Nem csoda, hogy Moszkva még a kétoldalú kapcsolatok mélypontjának időszakában is csak a Törökországon keresztül vezető földgázvezetékek kivitelezésének felfüggesztéséről és nem a tervtől való elállásról beszélt. Az orosz energetikai projektek pedig létfontosságúak az energiahordozókban szegény törökök számára, akiknek a földgázbiznisz stratégiai adottságaikra is még jobban ráerősítene. Ezen kívül pedig nem szabad elfeledkezni a mezőgazdasági termékek kereskedelméről sem, vagy a turizmusról, hiszen ezutóbbi szektorban a török bevételek jelentős részét hagyományosan az orosz turisták adják.
Az energetika hozhatja közelebb Törökországgal Izraelt is, hiszen a zsidó államnak nem véletlenül lett hirtelen egyre fontosabb az Ankarával való viszony megjavítása. Izrael ugyanis piacot keres a Földközi-tenger alól kitermelendő földgáz számára, melyet nagyobb tételben a térségben nyilvánvalóan csak a törökök vennének meg tőle. Az üzlet pedig Ankarának is előnyös, hiszen ezzel az orosz függést tudná csökkenteni. Ugyanakkor térségben inkább ellenségekkel, mint barátokkal rendelkező Izrael számára Törökország egy stabil partner lehetne.
Noha Oroszország és Izrael a hidegháború idején a kétpólusú világrend két eltérő rendszerének tagja volt, ha túl tudnak lépni egyes eltérő érdekeltségeiken, számos területen működhetnek együtt, ahogy azt a jelek is mutatják. Izraelben a Szovjetunió idején kivándorolt zsidók nagy része mai napig megtartotta az orosz nyelvet és az oroszokkal való barátságot olyan befolyásos politikusok támogatják, mint például Avigdor Liberman védelmi miniszter. Ennek fényében nem meglepőek az élénkülő kapcsolatok, ahogyan az sem, hogy mind Moszkva, mind Tel-Aviv látványosan tartózkodott attól, hogy a másik fél tyúkszemére lépjen. Izrael mindvégig közömbös maradt az ukrajnai konfliktus során, sőt, eltűrte, hogy azt is, ha orosz repülőgép a szír légtérből Izrael fölé repült. Oroszország pedig érdektelenséget mutatott a palesztin-kérdésben. Az orosz távolodás a nyugattól felértékelheti Moszkvát a kapcsolatai diverzifikálására vágyó Izrael szemében és lehetőséget jelent a zsidó államnak, hogy olyan termékekkel kereskedjen, melyekkel nyugaton nem tudna. Az eurázsiai relációt segíti az is, hogy Izrael jó kapcsolatokat ápol az oroszok vezette szövetség több tagjával – például az EGU oszlopos tagjának számító Kazahsztánnal.
A nemzeti érdek mindenek felett
Sok érv szól tehát amellett, hogy a három ország idővel közösen kezdjen el dolgozni bizonyos ügyek mentén, annak ellenére, hogy vélhetően sohasem lesznek egymás stabil barátai. A lényeg azonban sem Moszkva, sem Ankara, sem pedig Tel-Aviv számára nem az, hogy barátok legyenek, hanem az, hogy partnerei legyenek egymásnak egy olyan rendszerben, ahol barátjuk kevés akad.
Mindhárom ország külpolitikájában közös, hogy aktív alakítói helyzetüknek és kérlelhetetlenül érvényesítik saját érdekeiket. Ha pedig ez az érdek az összefogást diktálja, akkor az létre fog jönni, hiszen csak saját előrejutásukat nézik. Az elmúlt évtizedekben – de talán évszázadokban is – nagyhatalmi segítségben bízó, sokszor éveken át naivan vállveregetést váró, működő kapcsolatait külföldi elvárások szerint leépítő Magyarország számára pedig talán ez a történetben a legtanulságosabb elem.
Szalay Szabolcs
külügyi szakértő