Régebben valami mást gondoltam nemzeti minimum alatt, mint most. Valami konkrétabbat, kézzelfoghatóbbat, valami magasztosat. Azt, hogy vannak bizonyos össznemzeti ügyek, amelyekben szerencsés esetben közmegyegyezésnek kellene lennie.
Például azt hittem annak idején, hogy a határon túli magyaroknak magyar állampolgárságot adni, illetve azt visszaadni nekik, ilyen dolog. Nemzeti minimumos.
Aztán kiderült, hogy ez mégsem az.
Ma nagyjából másfél millió ember gondolja úgy, hogy a nemzeti minimum (és egyben maximum is, hiszen szerintük tökéletes, Széchenyi is csak ipari tanuló hozzá képest) maga Orbán Viktor.
Orbán Viktor egy személyben testesíti meg a magyar nemzetet, s a kb. másfélmillió hívő szerint ha valaki nem 100, csak 99, vagy kevesebb százalékban támogatja a miniszterelnököt, az teketória nélkül hazaáruló.
Az elmúlt napokban Vona Gábor és a Jobbik ellen hergeli a nyugdíjasokat a Fidesz. Torzít, kamuzik, szóval: dübörög a kormánymédia. Ennek kapcsán most újra elgondolkodtam, hogy mi lehetne a nemzeti minimum. Sőt, nem csak lehetne, hanem minden elkeserítő tapasztalat, rövid távú politikai haszonszerzés céljából gerjesztett gyűlölet ellenére hiszek benne, hogy lesz.
Mégpedig olyan nemzeti minimum, ami nem csak üres politikai frázis, hanem egy megújuló Magyarország egyik legfontosabb pillére: gondolkodás, véleményformálás, elfogadás. Mindez a zsigeri személyeskedés, az ítélkezés és a gyűlöletkeltés ellenpólusán.
Ha nem hiszünk el minden kamuhírt, amit ránk öntenek, ha a másikat nem személyében támadjuk, hanem érvekkel vitatjuk álláspontját, miközben elfogadjuk, hogy a másik még lehet rendes ember attól, mert eltérő a politikai meggyőződése, na, majd akkor lehet igazán erős és büszke ez az ország.
Büszke arra, hogy nem ugrik be első szóra az uszításra, és erős attól, hogy miközben véleményt formál, kiáll a maga igaza mellett, de tiszteli a másik véleményét is.
Talán ez lehetne nemzeti minimum.