Amikor a Tanácsköztársaság a románok kardjába dőlt - 100 éves a kommunista katonai összeomlás

1919. július 30-ának hajnalán a román hadsereg, a párizsi békekonferencia határozott tiltása ellenére, átlépte az addig állóharcban tartott Tisza folyó vonalát. A Vörös Hadsereg tíz nappal azelőtt indított, majd az ellenséges ellentámadás következtében július 26-ára teljesen összeomló támadását követően a megszálló csapatok elhatározták: a szövetséges hatalmak tiltása ellenére leszámolnak a Magyarországgal. A következmények pedig nem maradtak el.

Délibábok

A nagypolitikai játszmák és a jelentős mértékű inkompetencia hálójában vergődő tanácsuralom a győztes északi hadjárat után el sem tudta képzelni, hogy esetleg vereséget szenvedhet a román királyi haderőtől. Kun Béláék minden bizodalmukat abba helyezték, hogy ha már a felszabadított felvidéki területeket nem tarthatják meg, akkor legalább a keletről érkező fenyegetést megszüntethetik, és a besszarábiai fronton nagyszabású támadást intéző szovjet haderővel szinkronban kikergethetik a megszállókat az országból.

De a várt orosz offenzíva elmaradt, a magyar Vörös Hadsereg Stromfeld Aurél lemondása után igazán kompetens vezetés nélkül maradt (bár utódja, Julier Ferenc szintén tehetséges katona volt, ő már nem kapott akkora mozgásteret, mint elődje, ráadásul a rendszer aktív bomlasztójaként ott hátráltatta a vörös gépezet működését, ahol csak tudta), a Felvidék katonai kiürítése nagyban roncsolta a katonai morált, a rendelkezésre álló erőforrások pedig kevésnek bizonyultak a kitűzött célok eléréséhez.

A helyzeten az sem javított, hogy a románok megszerezték a magyar haditerveket. (A vörös propaganda és későbbi történetírás úgy igyekezett beállítani, mintha az ellenség a magyar burzsoázia, sőt egyenesen Julier segítségével szerezte volna meg a terveket, aminek bizonyítására - érthetetlen okból - mindig az ezredes Ellenforradalmi lélekkel a Vörös Hadsereg élén című visszaemlékezését szokták előrángatni, ám ebben a katonai vezető csupán tárgyilagosan megjegyzi: tudott róla, hogy a románok ismerik a készülő hadműveletek pontos menetét, de szó sincs róla, hogy az információt ő árulta volna el.)

{"preview_thumbnail":"/sites/default/files/styles/video_embed_wysiwyg_preview/public/video_thumbnails/23rrlsW2_BM.jpg?itok=81gkIDxR","video_url":"https://youtu.be/23rrlsW2_BM?list=PLVtv3NlLJrBymLyrqSDaiBw0qaBDBoKA9","settings":{"responsive":1,"width":"854","height":"480","autoplay":0},"settings_summary":["Beágyazott videó (Alkalmazkodó)."]}

Miután a külföldi sajtó által csak "éhségoffenzívának" nevezett magyar támadás rövid időn belül összeomlott, a román hadvezetés megérezte, hogy fordult a kocka.

Nem mellesleg hírül vették, hogy a csehek is Budapest ellen készülődnek, a román főparancsnok, George Mărdărescu tábornok pedig magának akarta a magyar főváros elfoglalásának dicsőségét.

A Tiszánál a halál arat

Július 27-e és 29-e között a románok néhány kisebb támadással igyekeztek kiismerni a magyar védelem erejét, majd mikor látták, hogy jelentős akadályokkal sehol nem kell számolniuk, a július 29-éről 30-ára virradó éjszakán jelentős tüzérségi előkészítés után Fegyverneknél átkeltek a Tiszán.

A hatás szinte azonnali és megsemmisítő erejű volt: a teljesen demoralizált, sok esetben vezetés és utánpótlás nélkül maradt magyar csapatokat a gyorsan mozgó román lovasság elszigetelte, bekerítette majd elfogta.

Az eredményben semmi meglepő nincs, hiszen a gödöllői főhadiszállásra már 28-án az alábbihoz hasonló jelentések futottak be:

"Hadosztály parancsnokság vezérkari főnöksége, Kossuth Szálloda Abony
Az I. számú tábori rendészeti ezred I. osztályának 2. századparancsnoksága jelenti táviratban, hogy állomáshelyét, Tiszavezsenyt, illetne a kordonvonalat tartani nem bírja.

"A vöröskatonák tömegesen, nagy csapatokban, megállíthatatlanul vonulnak vissza."

(...)

Intézkedést kérek azonnal, hogy az említett kordonvonalra csapatok jöjjenek erősítésként, vagy a kordonvonal már jóval hátrább, nyugatra jelöltetett ki?
A hadosztály vonatkozó intézkedéséről választ kérek tájékoztatás végett."

A Budapest felé özönlő, fegyvereit eldobáló vagy éppen fosztogató katonaságot a hatalom a vörösőrökkel igyekezett féken tartani, ám ez kevés sikerrel járt.

A helyzeten az sem segített, hogy július 30-án Garbai Sándor, a Forradalmi Kormányzótanács elnöke és Nyisztor György földművelési népbiztos Tokajban egy botrányba fulladt katonagyűlésen próbálta meg buzdító beszédekkel visszaparancsolni a frontra az elégedetlenkedő katonaságot, akik közül az "Elvtársak!" megszólításra többen is dühödten úgy feleltek:

"Nem vagyunk elvtársak!"

Azt, hogy a proletárdiktatúra vezetői és apparátusa mennyire elszakadt a valóságtól, és mennyire nem volt képes fölmérni a helyzetet, mi sem mutatja jobban, hogy a maradék hátországban és Budapesten még mindig azt tekintették a legfontosabbnak, hogy leszámoljanak az ellenforradalmárokkal:

Füstbe megy a Vörös Hadsereg

A megmaradt, még úgy ahogy egységes csapattestek legnagyobb számban Újszász térségében gyülekeztek. Július 31-én ide vágtatott le Kun Béla a hadsereg-főparancsnokság politikai osztályfőnökével, Münnich Ferenccel, hogy bármi áron rábírja őket, hogy legalább a Tiszáig vessék vissza az ellenséget.

Kun Cegléden, a III. hadtest parancsnokságán Julieréktől még augusztus 1-jére kierőszakolt egy ellentámadást, ám ezt már szinte csak papíron létező csapattestekkel indították meg, és gyakorlatilag az első órákban elakadt, mert a Szolnok-Jászkísér-Jászladány vonalat már stabilan tartották a románok.

A Vörös Hadsereg romjait a Zagyva vonalához rendelték vissza, ám itt a seregtestek teljesen szétzüllöttek, és mindenki ment, amerre látott. Stromfeld ekkor még utoljára megjelent a gödöllői főhadiszálláson, hogy mentse a menthetőt, ám hamarosan belátta, hogy a helyzeten már ő sem segíthet, így csalódottan kellett távoznia.

Teljes csőd és összeomlás

Az ellenség ekkor már Szolnok ellen vonult, amit augusztus 2-án sikerült is kemény harcok árán elfoglalnia. Augusztus 3-án a román előőrsök elérték Budapest peremterületeit, és ugyan azt hangoztatták, hogy nem akarnak bevonulni, másnap egy lovasdandár mindössze 400 emberrel és két ágyúval megszállta a magyar fővárost. De csak miután leadtak néhány ágyúlövést Pestszentlőrinc és Kőbánya házaira, egy helyen felrobbantották a vasúti síneket, illetve lelőttek néhány ellenállást nem tanúsító vörösőrt.

Hadműveleteiket ugyanakkor itt nem szakították meg, és a kommunista fenyegetés felszámolásának ürügyén - a Dunántúl egy részének és a Balaton környékének kivételével, ahol időközben fokozatosan a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg vette át az irányítást - egész Győrig elfoglalták az országot.

A Tanácsköztársaság július 31-éről augusztus 1-jére virradóan gyakorlatilag megbukott. Kun Béla hiába folytatott hajnalig tartó egyeztetéseket a szociáldemokratákkal, a vita Szamuely Tibor makacsságán végképp megbukott.

Haubrich József, Budapest katonai parancsnoka ekkor már nyíltan elpártolt a kommunistáktól, megtagadta a budapesti 9. vasas hadosztály hadba vetését és ő is határozottan követelte a kormányzótanács és Kun Béla lemondását.

Bokányi Dezső népjóléti népbiztos - Ágoston Péter külügyi népbiztoshelyettes visszaemlékezése szerint - így érvelt a további fegyveres akciók ellen:

"A csapatok fáradtak, s ezért a románok mindenütt átjönnek. Tokajnál is bizton átjöttek már. Hiábavaló, s ezért ne követeljünk újabb áldozatokat. Haubrich hadosztályát nem szabad kitenni a frontra, mert különben felbomlik Pesten a rend. A munkásezredek nagy része fegyveresen, ágyúkkal jön, és Haubrich hadosztályának az a feladata, hogy ezek ne okozzanak bajt."

Szamuely viszont még ekkor sem látta át a valóságot:

"A proletariátus arcátlan, mert vádol, de áldozni nem akar. Megfontolandó, hogy milyen lesz a közhangulat. Bizonyos, hogy egy kis zsír és zefír-ruha megnyugtatja majd a munkásságot, s nem lesz ellenforradalmi. Ne mondjunk le a hatalomról!"

Kun Béláéknak menniük kellett.

Egérúton a főkolomposok

A kormányzótanács lemond(at)ását követően, délután háromtól az Újvárosháza dísztermében még egyszer utoljára ülésezett a Budapesti Munkás- és Katonatanács, ahol Kun kijelentette, hogy a proletariátus cserben hagyta önmagát és úgy fogalmazott:

"Hidegen és nyugodtan meg kell állapítanom: megbukott a proletárdiktatúra."

A tanács ezt követően tisztán szociáldemokrata szakszervezeti kormányt választott, melynek miniszterelnöke Peidl Gyula, a Berinkey-kormány volt munkaügyi és népjóléti minisztere lett, aki korábban ellenezte a szocdemek és kommunisták egyesülését, a Tanácsköztársaságban pedig semmiféle szerepet nem vállalt.

Az új kabinet megalakulása alatt a kommunista vezetők már javában menekültek. Erről Kun Béláné így ír visszaemlékezésében:

"Most már az volt a fő cél, hogy minél hamarabb megszabaduljanak a kommunista vezetőktől, de még azoktól a volt szociáldemokratáktól is, akik túlságosan kompromittálták magukat a velük való együttműködésben. Ezért tárgyaltak olyan hevesen a bécsi szociáldemokratákkal, kiknek a menedékjog megadása látszott a legalkalmasabbnak. (...)

"Nem vonatkozott a menedékjog Szamuely Tiborra, akit nem akartak elismerni politikai menekültnek. (...)"

Szamuely nem is számított a bécsi szociáldemokraták vendégszeretetére, s Kun Bélával való megállapodás alapján elutazott, hogy még mielőtt a bukás nyilvánossá válik, elérje Ausztriát. Onnan majd Oroszországba megy, ahol informálja Lenint a történtekről.

Szamuely elbúcsúzott tőlünk. Nekem elárulta - miközben megmutatta zsebkendőbe rejtett kis revolverét -, hogy ha nem sikerül átjutnia a határon, inkább végez magával, mintsem a fehérek kezébe kerüljön. A búcsúzás mindkét részről nagyon mély és szomorú volt."

A volt népbiztosok ezt követően családjaikkal együtt különvonatokon hagyták el Magyarországot. Mint kiderült, Szamuely aggodalma nem volt alaptalan: miután az osztrák határon felismerték és őrizetbe vették, inkább az öngyilkosságba menekült.

A Peidl-kormányt végül augusztus 6-án az ellenforradalmi Fehér Ház Bajtársi Egyesület egy rövid fegyveres puccsal - a megszálló románok tétlensége mellett - kergette el a hatalomból.

1919. augusztus 7-én József főherceg Magyarország kormányzójává nyilvánította magát. Ezt követően az általa miniszterelnökké kinevezett Friedrich István, Károlyi és Berinkey egykori hadügyi államtitkára, illetve híres ellenforradalmi vezéregyéniség alakított kormányt.

Nagy árat fizetett az ország

A megszálló erőktől augusztus 11-én József főherceg egy igen rövid határidejű ultimátumot kapott, miszerint Magyarországnak minden hadianyagát át kell adnia, illetve hadba kell szállni azért, hogy Románia megszerezhesse Jugoszláviától a Bánátot.

Ezen felül Magyarország és Románia között perszonáluniót léptettek volna életbe, melynek a román király lett volna a feje. Ezt az ultimátumot csak Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok közreműködésével sikerült elhárítani.

A politikai helyzet lassú stabilizációját követően a román hadsereg, az antanthatalmak nyomására, csak 1919. október 1-eje és 1920. március 31-e között, fokozatosan hagyta el a maradék Magyarország területét.

A megszállás azonban hihetetlen terheket rótt az országra és a magyar lakosságra.

Laky Dezső közgazdász Csonka-Magyarország megszállásának gazdasági kárai című művében következőképpen kelt ki a kommunizmus leverésével és a katonai rekvirálással indokolt zabrálás ellen:

"Hiába hivatkozik Románia küldetésére; lehet-e ilyenről komolyan beszélni, mikor a bolsevizmus rombolásait azzal iparkodott teljesebbé tenni, hogy amit annak négy hónapos uralma alatt meg tudtunk menteni, azt ő pusztította vagy emelte el."

Az elemzés világosan rávilágít, hogy a románok ugyanazt a nagypolitikai játékot igyekeztek játszani, amivel Erdély megszerzését is sikerült elérniük az antantnál:

Amikor világossá vált, hogy ebből semmi sem lesz, a megszállók egyéb módon, főleg a lakosság terrorizálásával, a karórák, az aranyláncok és gyűrűk, a magyar ipari infrastruktúra és a mezőgazdaság megmaradt javainak összeharácsolásával igyekeztek kárpótolni magukat.

Az augusztus után nyílttá váló rablást a szövetségesek felé pofátlan módon azzal indokolták, hogy csupán azokat a javakat szerzik vissza, amelyeket 1916-18-ban a központi hatalmak őket megszálló csapatai oroztak el. Nem számított, hogy a háborús jóvátétel Romániára eső részben már jócskán benne foglaltattak ezek a tételek.

Becslések szerint csak a román megszállás 1,5-3 milliárd aranykorona kárt okozott a gazdaságilag és infrastrukturálisan is teljesen padlóra küldött Magyarországnak, amit csak évek hosszú és kemény munkájával sikerült kihevernie a berendezkedő Horthy-rendszernek.