Hidat épít a Kálvária téri színház, ahol kezet fognak a magyarok és a cigányok

Mit lehet tudni a Bubamara történetéről, mennyire életszerű?

Ez a történet reális elemekből épül fel, éppen ezért ennyire húsba vágó az előadás. Megerősíti ezt az a példa is, hogy amikor egy őszi előadásunkra az egyik nevelőintézetből kilencven százalékban cigány fiúk érkeztek, ők is ott maradtak a szokásos beszélgetésen. Ott ilyen mondatok hangoztak el tőlük: “és tényleg ilyenek vagyunk” vagy az, hogy „ez a Cickány pont olyan, mint én”, “jó lenne ha így tudnánk beszélni egymással, mármint a magyarokkal”, “Bubamara jó gádzsi, nálunk is volt egy hasonló a faluban”.

A Bubamara a nyilvánvaló történetén és annak mondanivalóján túl milyen módon mozdítja elő a színház a cigány-magyar együttélést?

A Bubamara előadások után beszélgetések szoktak lenni pszichológus bevonásával. Ilyenkor háromszáz látogatóból akár százan is úgy döntenek, hogy nem állnak fel a helyükről. Minél kevesebb résztvevő marad, annál inkább mernek egymás felé nyitni. Megtörtént, hogy az egyik ilyen beszélgetés után az első sorban felállt egy budai, gimnazista lány, és hátrament a cigány fiúk közé, bemutatkozott, kezet fogott velük. Megköszönte nekik, hogy közösen nézhették meg az előadást és azt is, hogy ilyen jót beszélgettek. Mindenkit megdöbbentett, zavarba hozott, de nagyon meg is hatott ez a jelenet. Úgy gondolom, hogy az ilyen pillanatokért érdemes ezt a munkát folytatni.

Miért fontos a gyerekeket, főleg a cigány gyerekeket színházlátogatásra invitálni?

Mi magyarok alig tudunk valamit a cigányokról, a kultúrájukról, a gondolkodásukról, a történelmükről pedig hatszáz éve itt élnek mellettünk. Ha az ember azt hallja, hogy „cigány”, az jut eszébe, hogy ezek verekednek, balhéznak, nem dolgoznak, holott ez nem igaz. Mint ahogy a magyar embereknél, úgy köztük is vannak jók és rosszak, lusták és szorgalmasak, betörők, meg olyanok is, akik rendesen, tisztességesen dolgoznak. Mindez nem a származástól függ.

Tény, hogy más a kultúrájuk, de ez már nem olyan nagy szakadék. Rengeteget alkalmazkodtak hozzánk magyarokhoz az évszázadok alatt, ami rendjén is van, hisz ők jöttek később a Kárpát-medencébe. Ugyanakkor nem is lenne jó ha elfelejtenék, elhagynák a hagyományaikat, hisz hova lenne akkor a sok szép zene, tánc, finom ételeik, mély de temperamentumos érzéseik. Ha vannak különbségek, ellentétek, azokat  át kell hidalni, kapcsolatokat kell felépíteni. Ezért tartom fontosnak, hogy a gyerekeknek minél hamarabb lehetőségük legyen színházlátogatásra, hogy lássák megismerhessék mik is történnek itt, ők is bejuthassanak ezekbe a szép épületekbe. Megtanulhatják, hogy kell itt viselkedni, s hogy a szebbik ruhát kell felvenni. Ilyenkor az sem baj, ha a „szebbik ruha” foltozott és szegényes.

Bár manapság még a szegény cigány családoknál is ügyelnek arra, hogy a gyerekeknek legyen ünneplője. Ez azért szükséges, hogy tudják, most nem a boltba mennek, hogy megtisztelik ezzel a színészeket és egymást is. Meg kell tanítani őket, hogy köszönjenek mikor bejönnek, hogy ne szemeteljenek, hogy ne hozzák be az üdítőt és a szendvicset a színházterembe és persze még nagyon sok másra is.

Előfordulnak komolyabb konfliktusok?

Hála Istennek, nem szokott. Érkeztek tizenhét, tizennyolc évesek is a nevelőintézetből, tehát a legnehezebb korosztály, mégis lehet velük normálisan beszélgetni. A színház épületét két éve újíttattuk fel, de nincs rajta külsérelmi nyom, azóta sem törtek be ide, nem firkálta össze a falakat senki. Igenis, a környékbeliek vigyáznak ránk, a rendre és a tisztaságra. Ők is büszkék arra, hogy van egy színháza Józsefvárosnak.

Az előadások után, sötétedéskor sincsenek problémák. Rendkívül jó kamerarendszerrel felszerelt a kerület, Budapesten itt a legnagyobb a közbiztonság. 2014-ben, amikor ideköltöztünk, akkor kértem, hogy a rendőrök és a polgárőrök az előadások idején figyeljenek a térre, a parkoló autókra, de nem kellett még közbelépniük. Megtapasztaltam, hogy ha a cigányokkal udvariasan beszélek, nem kezelem le őket, akkor ugyanazt kapom vissza. Tehát nem volt még problémánk a helyi lakossággal, pedig a nyolcvanezer lakosból  huszonkétezer a cigány.

Nem csak a színház területén találkozunk velük, de a saját lakóhelyükön is, például a Diószeghy Sámuel utcában, amit Harlemnek neveznek. Mikor oda vittük ki a karácsonyi ajándékokat, azoknak a gyerekeknek akik az őszi Tündérfesztivál kívánságkondérjába névvel, címmel dobták be a kéréseiket összefutott az egész ház. Csupán sajnálták, hogy ők nem mentek el a rendezvényre, de nagyon örültek társaik szerencséjének.

Nyilván akik kapcsolatba kerülnek egy színházzal, azok egy szintet megugrottak...

Igen, és itt jön be a képbe a pedagógusok felelőssége, lelkiismerete. Tudom, hogy sokkal több munka, szervezés és pénz kérdése, hogy elhozzák a gyerekeket de mi csak azokkal tudunk leülni beszélgetni, foglalkozni akik eljönnek a színházba. Közülük egyébként a legnehezebb a középiskolásokat elérni, mert az általános iskola után már nem hozzák el a tanárok a diákokat, sőt , egyáltalában nem foglalkoznak ezzel. Pedig nagyon fontos lenne nem csak a társadalmi integrációjuk miatt, de a lelkük miatt is.

Hogyan látja: mi az oka annak, hogy a magyarok és a cigányok előítéletesek egymással szemben?

Szerintem a magyar fél a cigánytól, a cigányok pedig tele vannak kisebbrendűséggel. Ezt úgy próbálják palástolni, hogy agresszívebbek másokkal szemben. Én azt látom, hogy miután megjelentek azok a migránsok, akiket nem lehet integrálni, azóta sokkal nagyobb összefogás van a cigányok és a magyarok között, mert tőlük mindenki fél. Olyan “kultúrát” hoznak magukkal és erőltetnek rá az európai népre, ami elpusztít bennünket. A magyarok azt mondják, hogy százszor inkább cigány legyen a szomszédjuk, mint muszlim bevándorló. Cigány alkalmazottaink is vannak, sőt színésznőnk is, aki nyíltan felvállalja a származását, tehát nekem csak jó tapasztalataim vannak ezekkel az emberekkel,( le is kopogom), de úgy gondolom, hogy nyitottan kell gondolkodni, beszélni erről és cselekedni.

A cigány alkalmazottak tudnak példát mutatni, fenéznek rájuk a közösségükben?

Igen, pontosan erről van szó, példát tudunk mutatni azzal, hogy elhivatottsággal, tisztességgel, különleges, tehát nem hétköznapi munkahelyen is kapnak munkát. Megbecsülik magukat, mi is őket, szeretjük ezeket kollégákat. A színházlátogatásra érkező általános iskolás gyerekeknek megmutatjuk a jelmeztárat, díszlettárat, az öltözőket, de nem csak ezt, hanem a színházi szakmákat  is, hogy mit csinálnának a hang- és fénytechnikusok, az öltöztetők, az ügyelők, a díszítők. Persze, amíg ők eljutnak a pályaválasztásig hosszú évek telnek el, tehát nagyon sok függ a tanártól is. Mi mindenképpen megcsillogtatjuk előttük, hogy vannak lehetőségek, tudnak célt kitűzni maguk elé, s  ami tőlünk telik, azt megtesszük. Ennél többet színházként nem tudtunk bevállalni. Halmozottan hátrányos  gyerekeknek, a közéjük tartozó cigányszármazású színésznőnk elmesélte, hogy honnan indult és hova jutott. Ma a  Rómeó és Júliában játszik, büszke lehet magára, mi is azok vagyunk rá.

Milyen biztatásokat kap a lakosságtól?

A Tündérfesztiválon a színházból mintegy nyolcvanan vettünk részt, mindannyian beöltöztünk tündér, kobold, manó jelmezekbe. A lakosság köréből nagyon sokan érkeztek szintén jelmezben, szülők és gyerekek, de voltak akik nem tudták, vagy lehetőségük nem volt arra, hogy ezt akár saját maguk elkészítsék. Rájuk virágból font koszorút és karkötőt adtunk.

Megfogtam a magyarok és a cigányok kezét, hogy együtt táncoljunk hatalmas körökben. Utóbbiak közül sokan ezeket a képeket később megosztották a közösségi oldalukon és megköszönték, hogy embernek nézték őket, bátorítást kaptak, egyenrangúnak érezték magukat.

A magyarok is átléptek egy akadályt azzal, hogy megfogták a cigányemberek kezét. Nem lehet szavakkal kifejezni milyen fantasztikus hangulat volt. Akkor, ott, eltűntek a társadalmi és etnikai különbségek. Nem volt cigány és magyar, nem volt szegény és gazdag. Csak jókedvű, táncoló éneklő emberek voltak.

Tapasztalt-e különbséget a felnőttek és a gyermekek hozzáállása között?

Igen, a magyar felnőttekben benne van a félelem, de a gyerekek nyitottabbak, és  ők azok, akik jól gondolkodnak. A cigány felnőttek is közvetlenebbek, a magyaroknál , legfeljebb szégyellik a ruházatukat, hogy „nem úgy öltöztek”. De ezt könnyű kezelni, ha odamegyünk hozzájuk, beszélgetünk velük, kérdezünk tőlük, emberszámba vesszük őket. 

Persze hozzá kell tenni, hogy sok családnak nagyon kevés a jövedelme, inkább a rezsire és ételre költenek, a kultúrára egyáltalán nem. Ez egyaránt vonatkozik magyarra, cigányra. A szegénységben nincs különbség, ilyenkor a pénz nagy úr. Ezért is szoktunk évente többször ajándék előadást játszani ezeknek a gyerekeknek.

Milyen pénzügyi támogatásokat kapnak?

Ez egy magánszínház, s bár kiemelt kategóriába tartozunk, szinte minden pénzt önerőből kell előteremteni. Központi költségvetésből ebben az évben 40 Millió Ft-ot fogunk kapni, művészeti és fenntartási költségekre, ami épp, hogy csak elég 2 hónapra. A többi 10 hónapot nekünk kell megoldani, a színházi épületet fenntartani, munkabéreket, járulékokat, színészek tiszteletdíját, díszletet, jelmezt, különböző színházi rekviziteket, alkotókat, a nagyon magas jogdíjakat, rezsit kifizetni.

Több mint 120 embernek biztosítunk folyamatos munkalehetőséget, s ez óriási felelősség, főleg egy magánszínháznak. Sóváran nézzük a többi kőszínházat akik több százmillió forint állami támogatással rendelkeznek, de ugyanakkor eszükbe sem jut a hátrányos helyzetű emberekkel való foglakozás.

És itt most nem arra gondolok, hogy néha ingyen mehetnek jól szituált iskolák tanulói akiktől nem kell félteni a szép színházat. Persze én is tudom, hogy az a könnyebb, de engem mindig jobban érdekeltek a nehéz de szép feladatok. Nagyon nagy problémának tartom azt, hogy mi, akik felvállaljuk ezt a feladatot, nem kapjuk meg a szükséges támogatást, pedig az illetékes minisztériumba részletes kidolgozott pályázatot, tervet, költségvetést küldtem, miket és hogyan kéne csinálni a valóban hasznos és célravezető integráció érdekében, de még csak választ sem kaptunk. Hatalmas számok röpködnek, hogy milyen iszonyú nagy pénzeket áldoznak a cigányok integrációjára, de valahogy ezek a pénzek eltünnek és nem jutnak el oda ahol valóban szükség lenne rá, ahol hasznosíthatnák.A cigányok integrációját csak a magyarokkal együtt, közösen lehet megoldani, helyben, a kerület lakosai között, nem pedig felsőbb irányításra.

És ha Budapesten nem Józsefvárosban mutatunk példát, akkor mégis hol?

Mindenesetre én még nem adom fel.