Az önkormányzati választás eredményeinek fényében az ellenzék helyzetéről, útkereséséről, és a pártok előtt nyitva álló lehetőségekről, esetleges feladatokról beszélgettünk Kovács János politológussal.
Kulcsfontosságú városokat vett be az ellenzék az önkormányzati választáson, illetve Budapestet is sikerült elhódítani a Fidesztől. Az összellenzékiség a „csodafegyver” az Orbán-rendszer ellen?
Attól függ, mit értünk „összellenzékiség” alatt. Az a választási rendszer miatt nyilvánvaló, hogy az ellenzéki jelölteknek akkor van a legnagyobb esélyük a kormánypártok legyőzésére, ha az „egy az egy ellen” felállás érvényesül, vagyis nem aprózódnak el az ellenzéki szavazatok. A mostani önkormányzati választáson a releváns támogatottságú ellenzéki szereplőknek többé-kevésbé sikerült megegyeznie, aminek meglett az eredménye. Ha azonban nem a formát, vagyis a választási matematika miatti együttműködési kényszert nézzük, hanem a politikai tartalmat, úgy nem beszélhetünk az „összellenzékiség” sikeréről.
Nincs ugyanis egységes ellenzéki alternatíva, és azt sem jelenthetjük ki, hogy az a politikai munka, aminek fontos elemei a közösségépítés, az önmeghatározás, mint közösségi identitás, megspórolható azáltal, hogy van egy közös cél: a kormányváltás.
Bőven szóltak ellene és mellette is érvek, mégis megtörtént: az ellenzéki pártok szavazói jobbára összeadódtak a teljes ellenzéki együttműködés jelöltjei mögött. Ez nem azt mutatja: az ellenzéki politizálásban mégiscsak elég annyi, hogy a pártok az Orbán-rendszer ellenében határozzák meg magukat?
Ez egy olyan minimum, amihez mindenképp szükséges eljutni, bár nem minden szereplő számára evidencia. Abból viszont átütő sikerek aligha születhetnek, ha az egyes szereplők csupán valami ellenében határozzák meg önmagukat, vagy ha megelégszenek olyan célkitűzésekkel, mint a „jogállamiság megerősítése”, a „korrupció visszaszorítása”, illetve a „magasabb bérek” ügye, közben pedig adósak maradnak az érdemi válaszokkal. Azaz, hogy miként gondolkodnak a társadalomról, és milyen elképzelésekkel rendelkeznek a jövőre nézve. Itt nem feltétlenül szakpolitikai programokra kell gondolni – amelyeket amúgy is fájóan kevesen olvasnak el –, sokkal inkább irányjelzőkre, jövőképre. A Fidesz a 2014-es „folytatjuk” óta „biankó-felhatalmazást” kér a választóktól. Az ellenzéki pártoknak ennél többet kellene nyújtania.
Az önkormányzati választás után Gyurcsány Ferenc az ATV-ben már azt pedzegette, hogy 2022-re egy közös ellenzéki politikai egységnek kell létrejönnie, közös miniszterelnök-jelölttel, közös listával és közös jelöltekkel az összes választókerületben. Mennyi esélye van annak, hogy egy ilyen ellenzéki tömb létrejöjjön?
Gyurcsány Ferenc azt mondta, amit a választási eredmények keltette ellenzéki lelkesedés tükrében elmondhatott, azt sem szem elől tévesztve, hogy pillanatnyilag a DK vezeti az ellenzéki pártok támogatottsági listáját. Így – ha ez nem változik – egy szoros összefogás esetén nyilván az ő szavának lehet a legnagyobb súlya. Szerintem ma még közel sem eldöntött kérdés az, hogy az ellenzék milyen formában méretteti meg magát a következő országgyűlési választáson. Gyurcsány felvetése egy lehetőség, de ma még nagyobb valószínűségét érzem annak, hogy egy ellenzéki közös lista helyett külön pártlisták vagy több közös lista is lesz, miközben az egyéni jelöltek esetében legalább az általános koordinációig eljutnak a szereplők, ha nem is kívánnak közösen egyéni jelölteket állítani.
Közös miniszterelnök-jelöltben megállapodhatnak a pártok? Egyáltalán ki lehetne közös miniszterelnök-jelölt? Gyurcsány Ferenc? Dobrev Klára? Karácsony Gergely? Jakab Péter? Hadházy Ákos? Vagy egy olyan szereplő, akit még nem látunk, de minden ellenzéki párt el tudná fogadni?
Ideális közös miniszterelnök-jelölt az lehetne, aki kellően karizmatikus és integratív személyiség ahhoz, hogy a választók többsége elhiggye róla, egy többszereplős, és többféle érdek mentén mozgó, sokszínű választói közösséget maga mögött tudó szövetséget képes győzelemre vezetni. Nyilván vannak minimumfeltételek is, mint a magas ismertség, az alkalmasság kedvező megítélése, nem árt, ha van személyes nimbusza, politikai tapasztalata, és a legfontosabb: egy komoly politikai erőtér mögötte, aminek gravitációs hatása van. Az ellenzék kormányváltó esélyeit jelentősen megnövelő, közös miniszterelnök-jelölt megtalálásának kedvezne, ha az egyik ellenzéki párt képes lenne vonzó jövőképpel, világos identitással, népszerű politikai stílussal kiemelkedni a sorból, és megerősödni annyira, hogy rá tudja venni a többi ellenzéki pártot is a támogatására. Nem lesz elegendő egy „kirakat-figura” casting, akivel el lehet adni egy kevésbé piacképes terméket, ehelyett egy megnyerő termékre és egy olyan szereplőre van szükség, akitől – a hasonlatnál maradva – a magyarok többsége szívesen vásárolna.
A Publicus felmérése szerint a „teljes ellenzék” megelőzi a Fideszt. Egyenként nézve azonban az ellenzéki pártokat, azt látjuk, hogy a Demokratikus Koalíció és a Momentum a két legerősebb ellenzéki párt. Utóbbi – igaz, hibahatáron belül – de még erősödött is augusztus óta. Ha kivesszük az ideológiai meghatározást az együttműködés irányába haladó ellenzéki politizálás fő alkotóelemei közül, akkor mivel magyarázható, hogy mégis inkább a baloldalra sorolható pártok erősödnek, illetve erősebbek?
A közvélemény-kutatások megbízhatóságáról nemrég az önkormányzati választások kapcsán is sokat vitatkoztunk. Ha a módszertani tévedésektől és a pártpolitikai befolyásoltságtól el is tekintünk, még mindig áll az a tézis, miszerint „egy kutatás nem kutatás”, vagyis egy-egy mintavétel a választói vélekedést csak statikus módon, egy adott pillanatra vonatkozóan tudja leképezni. De nem akarom kikerülni a válaszadást. Sokáig a Jobbik és az MSZP-Párbeszéd vetélkedett a legerősebb ellenzéki párt, vagy ahogy taktikai okokból nevezték, az „elsőszámú kihívó” szerepéért. Ez a májusi EP-választásokkal jól láthatóan megtört, és azóta olyan szereplők vannak az élen – még így is jócskán elmaradva a Fidesztől – akiknél vagy a vezérszerep és karakteres vezetői vízió okán, vagy az újdonság varázsából és a lázadó, rendszerellenes attitűdből fakadóan létezik egy erős, közösségi élmény. A baloldal erősödése csak lenyomata annak, hogy a Fidesz teljesen maga alá gyűrte a jobboldali önmeghatározást. Ebben a felállásban, aki kormányellenesebbnek akar tűnni, az inkább baloldalinak mondja magát, esetleg abban az értékdimenzióban is gondolkodik.
A jelenlegi nyilatkozatokat és ellenzéki hangulatot tekintve a legvalószínűbb az, hogy koordinált jelöltállítás jöhet létre a 2022-es országgyűlési választáson. Ahogy arról szó volt, az európai parlamenti választás eredménye új erőviszonyokat teremtett. Ez sok esetben meghatározta az ellenzéki pártok tárgyalási alapját az önkormányzati választások előtt a jelöltállítás kérdésében. Ugyanez történhet 2022 tavasza előtt, csak az ellenzéki pártok százalékos támogatottsága lesz a tárgyalási alap?
A kormányváltás céljához azáltal kerülhetnek közelebb az egyes ellenzéki szereplők, ha karakteres politikával és politikusokkal rendelkeznek, akik képesek az önérdekkövetés mellett a közös szempontokat, az ország érdekeit is szem előtt tartani.
Ne felejtsük el, hogy az ellenzéki pártok az együttműködési kényszerek mellett azért továbbra is versengenek egymással, és egyáltalán nem mindegy, hogy a következő országos választás előtt milyen támogatottsággal, tehát alkupozícióval rendelkeznek a tárgyalóasztal körül.
Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy az ellenzéki együttműködés és a pártok saját karakterének erősítése (markáns értékjelzők mentén való önmeghatározása) kizárják egymást. De ennek valóban így kell lennie? Nincs középút a pártok számára?
Itt egy alapvető tévedést érdemes tisztázni, aminek az oka a politikai összefüggések meg nem értése.
Az együttműködéshez nem a résztvevő felek azonosulása, tehát a pártok saját értékeinek, karakterének leépítése szükséges, hanem a kompromisszumok, „közös minimumok” megtalálása.
Az ellenzéki oldalon nincsenek nagy néppártok, így az ellenzéki együttműködés csak úgy tud kellő számú szavazót megszólítani, ha az egyes ellenzéki pártok külön-külön is képesek a saját, velük közösséget érző szavazótáborok mozgósítására.
Hogyan is volna képes tömegeket megmozgatni, vagy hitelesen képviselni egy politikai programot egy olyan formáció, amelyik nem rendelkezik világos önmeghatározással, értékbeli irányjelzőkkel, saját társadalom- és közjófelfogással, amelyekből közpolitikai döntések születhetnek?
A piacon az egyedi, a különleges, az ízlésünknek, szükségleteinknek leginkább megfelelő terméket részesítjük előnyben a márkajelölést nem tartalmazó vagy épp kevéssé vonzó „tucattermékekkel” szemben. Fontos tehát, hogy a különböző szereplőknek különböző politikai kínálata legyen, hiszen ez a siker egyik alapfeltétele, és a demokratikus verseny lényege. A „középút” vagy az „ellenzéki kovász” pedig a kormányváltás célja, a közös politikai minimum megtalálása, a valódi politikai verseny helyreállításának küldetése lehet, valamint az a fajta egymásra és a társadalmi szereplőkre való nyitottság, ami új fejezetet hozhat a háborús logika által uralt magyar közéletbe.