Hogyan fordulhat elő, hogy egy olyan hatalmi-gazdasági rendszert kiépítő pártnak, mint a Fidesznek ezúttal komolyan számolnia kell azzal, hogy 12 év után nem nyernek meg egy választást? Márpedig ennek lehetőségét támasztják alá a közvélemény-kutatások, és közvetett módon erre lehet utalni abból is, ahogyan magánfelhasználásra privatizálják a közvagyont. Egyszerre megnehezítve ezzel egy új felállású kormány dolgát, egyúttal bebiztosítva magukat arra, hogy ellenzékben se legyenek híján a szinte korlátlan anyagi erőforrásoknak, megteremtve ezzel a politikai hatalom gyors visszavételének feltételeit.
(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Mindez azonban már egy kényszer-óvintézkedés, előrelátás, mert meggyőződésem, hogy egy másfajta politikával Orbán Viktor tényleg könnyedén hosszú évtizedekre kormányon maradhatott volna annak esélye nélkül, hogy bárki is komolyan veszélyeztetné a hatalmát. Ettől még persze simán lehet, hogy győzni fog 2022-ben, de ha mégsem, akkor azt jórészt magának köszönheti.
Még akkor is, ha a kormányközeli média egy olyan képet fest fel, amely szerint a globalista, sátánista erők, amelyek a jó Donald Trumpot is megbuktatták, majd beavatkoznak a választásba, és letaszítják a kormányrúd mellől a Fideszt.
Még csak azt sem mondom, hogy egyes nyugati országoknak, ideértve a Joe Biden vezette Egyesült Államokat is, ne lennének olyan törekvései, hogy a saját érdekeik szerint hassanak oda egy másik ország, így például Magyarország ügyeire, de persze ez azért keleti irányból ugyanígy érvényes megállapítás.
Egyszer egy nagyon furcsa (és vicces) kifejezést hallottam valakitől, amikor azt mondta, hogy „egészséges korrupció”. Na most ilyen nyilván nincsen, ahogyan egészséges betegség sincs, de mindezek mellett érteni véltem, hogy mire gondolt: mértékletességre. Annak tudomásulvételével (mondjuk úgy: beletörődéssel), hogy korrupció mindenképp van, de azért nem mindegy, hogy az milyen mértékű. Sőt, a közbeszerzések hagyományos visszaosztás (sokszor nyilvánvalóan túlárazás-visszaosztás) módszerén túl ide kell vennünk a közvagyon olyan trükkös magánosítását, amihez törvényt igazítanak, gyakorlatilag legalizálva (és persze szépen megideologizálva) a lopást.
Ezek az üzelmek és a propaganda kéz a kézben járnak. Utóbbival széles körben eltolják az erkölcsi határokat, így például a migrációval kapcsolatban sokaknál odáig egyszerűsödött a pártszimpátiájuk alapja, hogy „lehet, hogy lopnak, de legalább nem jönnek be a migránsok”, illetve szintén közkeletű megállapítás, a „lehet, hogy lopnak, de legalább kormányozni tudnak”.
Lehet, hogy ezt sok ember elfogadja így, és nekik ez belefér, de azt is tapasztalom, hogy sokaknak már sok az az állami vagyon, amit gyakorlatilag pártpénzzé konvertálnak, és ennek elfogadtatását még igyekeznek is szükségszerű, nemzetmentő tettként bemutatni.
A Fidesz most abba a spirálba kerülhet bele, hogy minél jobban próbálja felépíteni ezt a bizonyos mélyállamot, annál több (nem feltétel nélküli) korábbi szavazója mondja azt, hogy ezt már nem tudja támogatni. Mivel pedig a hatalom megtartása érdekében egyre inkább el fog szabadulni a propaganda hajóágyúja, olyanok is protestszavazóvá válhatnak, akik korábban úgy voltak vele, hogy el sem mennek szavazni.
Ebben a helyzetben a Fidesz már képtelen, és nyilvánvalóan nem is akar konszolidálódni.
Minél nagyobb fokozatra kapcsol a külső és belső ellenség elleni élet-halál harcnak a bemutatásában, ebben minél vadabb dolgokra ragadtatja magát, annál jobban összerántja a stabil tábort, ugyanakkor egyre többen lehetnek azok (köztük sok fiatal), akik 2022-ben úgy fejezhetik ki a kormánykritikájukat, hogy arra a – legerősebb – pártlistára és jelöltre szavaznak, aki a „nem Fidesz”.